HUSZÁR
HUSZÁR, (húsz-ár) fn. tt. huszár-t, tb. ~ok, harm. str. ~a v. ~ja. Származik ezen szó Zsigmond királyunk korából, s eredetileg jelentett oly lovas vitézt, kit az 1435-díki országgyülés ólta a jobbágyok minden húsz, néha azonban több vagy kevesebb-telektől is állítottak, részént a vármegyék, részént a zászlóalylyal biró urak zászlói alá. Köz értelemben: könnyü magyar lovas katona. Délczeg, hegyke, kevély huszár. Ne sírj fiam, huszár lesz belőled. Huszár vagyok, nem bakancsos, (toborzó dal). Ugyan szép huszár válnék belőle. Vörös nadrág arany paszományra, Illik a magyar huszár farára. Huszárok közé beállani, huszárnak felcsapni. Huszárokat toborzani. A magyar nyelvből a többi európai nyelvekbe is átment; a honnan a török is máskép: madsar atlïssï-(Magyar lovas-)nak nevezi.
Figyelmet érdemelnek a perzsa aszvár v. szuvár, a pehlvi aszbár, ékirati aszbára, valamennyien am. lovag, a szanszkrit aszva, zend aszpa, perzsa aszp, aszb szóktól. Ezekkel van viszonyban az arab huszán (= ló) is. Egyébiránt mind ezekben alaphang az sz, mint a sebesség természeti hangja, pl. a magyar sz-él, sz-áll szókban is, és vastag s-sel: os-on, si-et, su-gár stb. szókban. Beregszászi hazar állitólag perzsa szóval, mely szerénte am. harczos (Krieger), rokonítja, de az nincs meg Vullers szótárában.
