KUT, (2)
KUT, (2), v. KÚT, fn. tt. kútat v. kutat, harm. szr. ~a. Kicsinyezve, kútacska. Mongolul: khuduk, törökül: kuju. 1) Vizforrás, mely a föld szinén valahol kifakad. Ez értelemben leginkább az ásványos forrásokról mondjuk. Sóskút, borkút, vaskút. Élőkút, melynek vize szüntelenül fakadoz. Száraz kút, melynek vize kifogyott. Gyógykút. Forráskút, különböztetésül az ásott kuttól. Forráskutnál juhászbojtár, arcza piros, szeme bogár. (Népd.). 2) Szorosb ért. földbe ásott gödör, melyben a föld rétegei közt létező vizek öszveszivárognak. Mély kút. Sziklában furott kút. Bödönös kút, téglával, kővel béllelt kút. Kávás kút. Csévés, csigás, kankalékos, gémes, tekerő, szökő kút. A kútról, mint nevezetes életszükségről, több helységek vették neveiket, mint Borkút, Kékkút, Pénzeskút, Lókút, Mélykút, Kőkút, Köbölkút, Sóskút, Szentkút stb. Ezt onnan is magyarázhatni, hogy a még pogány hitü magyarok különösen a források és kutak mellett tisztelték istenöket. Mi elemzését illeti, a kút mint forrás, első eredeti értelemben véve, legközelebb rokon a szűk, szoros helyet jelentő kuczkó és sut szókkal, minthogy az ily kutacskák rendesen kis szugot, kis völgyecskét képeznek. Vajjon a Gút Gúta, Gútor helynevek is nem állanak-e a kút szóval mind hangi, mind tárgyilagos viszonyban.
