OSTOR
OSTOR, fn. tt. ostor-t, tb. ~ok, harm. szr. ~a. Bizonyos fonadékból álló eszköz, melynek fő rendeltetése a barmokat hajtani, menésre nógatni, biztatni, illetőleg ütni. Szíjostor, mely öszvefont szijakból áll; kenderostor, melyet kenderből fontak; körmön font ostor, különböztetésül a kemény ostortól, melyet kampón fonnak; ökörostor, ökröket hajtani való; lóostor, melynek, ha az hoszszu gyeplőre fogott (bakos) négy lóra való, különösen suhogó a neve; karikás ostor, a csikósoknál, gulyásoknál, melyet karikákra szedve a nyeregfejre akasztva, vagy nyakba vetve viselnek. Ostorral suhogatni, pattogatni, csattantani, rittyenteni, durrantani, durrogatni. Ostorral megvágni, megugratni, megtánczoltatni a lovat. A jó lónak zabla kell, nem ostor. (Km.). Megszokta az ostort, mint a czigány lova. (Km.). Tréfásan képes kifejezéssel: szíj gyártó abrakja. Átv. ért. mint ütő verő eszköz, jelent csapást, szenvedést, különösen oly személyt, ki az embereket csapások, kemény bánásmód, zsarolások által rettegteti, kinozza. Népek, nemzetek ostora. Hitvallási, és hiterkölcsi ért. a bűnöket sujtó igazságos Istennek büntetése. Isten ostora van rajtunk. Etele hun királyt a korabeli történetirók Isten ostorának nevezték.
„Nem látod a bosszús egeknek
Ostorait nyomorult hazádon?“
Ostorait nyomorult hazádon?“
Berzsenyi.
Ha e szóban alapfogalomul a hajtást, menésre nógatást, űzést veszszük; úgy gyöke os megegyezik azon igével, melyből az oson származik; mi szerént az os gyökből miveltető t képzővel keletkezett ost, azaz: siettet, siető menésre készt, sürget mint az osz, fosz, es (ik) gyökökből lett oszt, foszt ejt, (= es-t). Továbbá a nyelvhasonlat szabályai szerént valószinü, hogy utóbbi része, vagyis az or képző nem egyéb, mint első részének, vagyis ost ige részesülőjének megnyujtása, ú. m. az ostó (hajtó, űző) részeasülőből kifejlett az ostor, mint fosztó, fosztor (szenvedő értelemben), bojtó bojtor, kötelődző, akadékoskodó, fondó fondor, cselfonó, cselszövő, gomdó gomdor gondor, gömdő gömdör göndör, stb. Tudnivaló, hogy mennyiben a sietést jelentő os gyök a menőnek suhogását utánozza, az ostor is végelemzésben, a hangutánzók közé sorozható, mi az ostor egyik nemében, melyet suhogó-nak neveznek, elvitázhatlanul világos. Az ostor tájdivatosan, nevezetesen túl a Dunán ustor, valamint oson, osont, osdi, tájdivatosan: uson, usont v. usint, usdi. Gyarmathi és Dankovszky a szláv ostroha, ostruha szókkal rokonítják, illetőleg ezekből kölcsönzöttnek vélik, melyeknek sarkantyú (calcar) és ösztön (stimulus) jelentésök van; de egy az, hogy bajos megfogni, a magyarban az ostor szónak miért támadott volna egészen eltérő értelme; más az, hogy ocskor v. ucskur a törökben am. madzag. (Vámbéry).
