OSZLOP, (1)
OSZLOP, (1), fn. tt. oszlop-ot, harm. szr. ~a. 1) Építészi ért. függőleges irányban emelkedő, s leginkább hengerded állvány fából vagy kőből, téglából, melynek fő rendeltetése a ráépített terhet tartani, mellékes pedig az épületnek diszét emelni. Fa oszlopokon álló pajta, szénatartó. Márvány oszlopokkal ékesített palota. Doriai, korintuszi alakban épített oszlopok. 2) Hasonló nemü állvány, melyet valamely jeles férfi, vagy nevezetes esemény emlékeül állítanak. Emlékoszlop, siroszlop, tiszteletoszlop. Ha valamely személyt egész termetében ábrázol, pontosabban: szobor. 3) Átv. ért. alkalmaztatik oly tárgyakra, melyek egyenesen fölemelkedvén némileg hasonlíthatók az oszlophoz. Füstoszlop, felhőoszlop, tüzoszlop, lángoszlop. 4) Költői nyelven oly férfi, vagy dolog, ki vagy mi másoknak gyáma, erkölcsi támasza, biztosítója. A jeles férfiak a nemzet oszlopai. Ledőlt hazánknak oszlopa. (Virág.).
Eredetére nézve közvetőleg vagy a hellen στυλος és a szláv sztlp, szloup, szlup szóból, vagy a homéri σκολοψ szóból származottnak látszik; közelebb a szlup-ból lehetett vékony hangon czölöp, vastag hangon pedig és előtéttel oszlop. A magyar osz gyökü szókkal csakugyan alig van más fogalmi rokonságban annál, hogy oszlopok mind a természetben, mind a művészetben, rendesen több számmal levén, mintegy a részekre oszlás fejeztetnék ki általa. Minden esetre viszonyban áll szobor főnévvel is, mely némi áttétellel: oszrob közel rokon hangokban egyezik oszlop szóval.
