ÓN
ÓN, fn. tt. ón-t, v. ~ot, v. ~at, tb. ~ok, harm. szr. ~a, v. ~ja. 1) Fehér, kevéssé kékbe vegyülő szinbe menő, nehéz, fényes, és finom lemezekre nyujtható fém, melyek, midőn hajtogatják, sajátnemü csiszorgó hangot adnak. (Stannum). Ángol ón, mely legfinomabb. 2) A régieknél, s itt-ott ma is, különösebben ,fekete’ jelzővel am. ólom, midőn a Stannum neve fejér ón. E névazonosságnak hihetőleg az az oka, hogy az ón (stannum) és ólom (plumbum) külszinre hasonlók. 3) Melléknevül használva jelent ónból valót, ónból csináltat, pl. óntányér, ónkanál. Az első értelemben vett ón, népies, de a németből kölcsönzött néven: czin, pl. czintányér, czinkanál, czingombok.
Az ón szónak ólom jelentése valószinüen régiebb, mint az, mely mai megállapodás szerént stannum-ot tesz, miért a régieknél amaz fekete ón, emez fehér ón. Az ón t. i. mint ,plumbum’ köz isméretü, és honi; mint ,stannum’ pedig különböztetésül csak újabb korban használtatik. Ennél fogva az ón eredetileg olvadékony fémet jelentett, s gyöke azon o v. ó, mely az ol, olu, olvad, old, ondó, ólom, ont stb. származékokban az illető egész részeinek egymástól elválását, vagy különösen szétfolyását jelenti. Legközelebb áll hozzá az ondó gyöke on. Egyébiránt az n és l, valamint a szók elején és közepén, hasonlóan azok végén változkodni szoktak, pl. hol hon, dal dan, val van, csel csen, lapály lapány, túl a Dunán szelel szenel, stb. Ámbár e szót úgy is elemezhetni, hogy eredetikép o-ó = ó, azaz: folyó, melyhez hangzatosság végett járult az n, mint ezekből: külő, gordó, kicsi, piczi, mereve, eleve, foszla, lett: külön, gordon, kicsin, piczin, mereven, eleven, foszlán stb. Képzésre hasonlók hozzá több másokon kivül ezen egytaguak: kén, vén, mén, szén, szín, kín, bűn, in, őn stb.
