RĚGGEL
RĚGGEL, (rěg-vel) ih. és fn. 1) Hajnal után, midőn a nap fölkel. Reggel és estve imádkozni. Aki jó reggel kel, aranyat lel. (Km.). Korán reggel útnak indulni. „Én Istenem, én Istenem, te hozjád regvel vigyázok.“ Keszth. cod. 62. zs. 2)
„Gyöngyharmatos reggel
Madarkák sereggel
Csoportoznak.“
Madarkák sereggel
Csoportoznak.“
Népdal.
Ugyanezen alakban használtatik főnevül is (amidőn tárgyesete: reggel-t, többese: ~ěk) az elavult rěg helyett épenúgy, mint éjjel, nappal, estvel az egyszerü éj, nap, est, és a régies holval a szinte elavult hol helyett, pl. éjféltől reggelig, reggeltől estvelig. Reggelre haza hajtani az ökröket a mezőről. Jó reggelt mondani, kivánni. „És alkota Isten férget reggelnek felmenetében holnapra.“ Bécsi cod. Jónás 4, 7. „És te világodat kihozja, mint regvelt.“ Döbrentei cod. 36. zsolt.
„Ki mondja meg neked, hogy már reggel van?“
„Alunni fogsz, s nem lesz több reggeled.“
Kis gyermek halálára, Vörösmarty.
Hasonlóan az ősz és tavasz ezen kérdésre, mikor? a vel val képzőkkel határzókat képeznek: őszszel, tavaszszal, azonban főnevekül nem szolgálnak. V. ö. RĚG.
