UTÓ
UTÓ, (ut-ó?) mn. és fn. tt. utó-t, tb. ~k. Ellentéte: elő, honnan ragozva: előbb utóbb, legelőbb legutóbb, leges legelőbb leges legutóbb; továbbá: először, utószor, elején (előjén) utóján, előd utód. Jelenti azon személyt, dolgot vagy eseményt, mely bizonyos térvonalon vagy időhuzamban egy másik vagy több után következik, vagyis, melyet egy másik vagy több megelőz, honnan az ily ellentéti viszonyok előörs, utóörs; előhad, utóhad; előfájdalom, utófájdalom; előbeszéd, utóbeszéd; előjáték, utójáték; előíz, utóíz; előraj, utóraj; előkor, utókor stb. Elővek (előek, azaz elsők) lesznek utóvak (utók) és utolsók előlsők.“ (Münch. cod. Mark. X.) A mondott egybeállitásokat öszvetéve szokták irni. – Az utó szót kétféle viszonyban kell megkülönböztetni, a) midőn tüzetesen más után következő valamit jelent, pl. a sorba állitott, s egymás mögött levő tárgyak mindegyike utója az előtte állónak, ilyenek pl. a nemzetiségi utók vagyis utódok; b) midőn valami után az illető sorozatban semmi sem következik, mely értelemben véget v. végsőt jelent, pl. utószó, melylyel valaki beszédét végképen bezárja, vagy a feleselésnek véget vet. Mindkét esetben főnevül is használtatik, pl. azon legyünk, hogy utóink áldjanak bennünket. Éltének utóján van.
Alapfogalomban valamint gyökre nézve is teljesen egyezik az utó szóval a mandsu uthai, mely am. azután, tehát, következve (dann, also, folglich); továbbá ugyanezen nyelvben tuta-me önh. am. hátramarad-ni; (zurück bleiben, übrig sein); áthatólag am. hátra v. maga után hagy-ni (zurücklassen, hinterlaasen). Hangáttétellel, de egyszěrsmind jelentésben is rokonok vele a magyarban: to gyök és tova szó. Közvetlen az ,út’ szótól származtatás erőtetettnek látszik.
A régiebbeknél eléjönnek ugyan némely ragozások, pl. utóvak = (utók) a Müncheni codexben (mint föntebb), továbbá Molnár Albertnél, Sándor Istvánnál: utóim, utóink stb. (posteri mei stb.), de az ,utó’ szót önállólag vagy legalább összetételekben, mint mai napság divatos, nem igen találjuk: ,utóbb’ helyett is utólb van nálok följegyezve. Azonban már Szabó Dávid irja: utólb v. utóbb, utólétek v. utótálétek.
