VÁD, (1)
VÁD, (1), fn. tt. vád-at, harm. szr. ~ja. Általán, panaszos nyilatkozat, valamely személy ellen, ki bizonyos rosz tettet valóban, avagy állítólag elkövetett. Sok vád történt ellene. Vádat emelni valakire. Különösen, magán vagy hivatalos panasz, melyet valaki az illető biróság előtt tesz, oly ember ellen, ki bizonyos sérelmet, bántalmat bűnt, vétket, törvénytelen tettet, vagy olyannak látszót vitt véghez. Törvényszék v. biróság előtti vád. Tisztügyészi vád. Szóbeli azaz szóval elmondott v. eléadott vád; irásban benyujtott v. irásbeli vád. Meghallgatni, visszautasítani a vádat. A vádat visszavonni. Molnár Albertnél személyt jelent, s am. vádló (accusator, Kläger). A persában bád am. verbum, dictum; lamentatio. (Vullera. l. végül). A szanszkritban is vad am. a latin dicere, loqui s Bopp F. ezzel rokonítja a szláv vad-i-ti (reprehendere) szót. Miklosich szerént vada (calumnia) régi szláv szó. Talán nem hibázunk ha a magas hangu magyar fedd szót is, mint amely mind hangokban, mind fogalomban rokon a vád szóval, itt szintén megemlítjük. A Gyarmathi felhozta latin vadimonium erőtetettnek látszik; mert, noha Bopp Ferencz is így nyilatkozik: „Fortasse lat. vas, vad-is a dicendo dictum; sicut nos dicimus gut sagen;“ azonban a magyar vád fogalma ha általán a mondással, a különösen feddéssel rokonítható is, de a latin vas fogalma (Faber Thesaurusa szerént: qui pro alio spondet in judicio; vas etiem dicitur sponsor in re capitali, seu in maleficio) a magyar vád illetőleg vádló fogalmával ellentétben áll. A vadimonium szó is Faber Thesaurusában igy értelmeztetik: „sponsio ad certum diem comparendi in judicio“ stb.
