Paleográfia
Paleográfia (gör., a. m. régi irás), az ókori kéziratok és más irott emlékek megfejtésének tudománya, mely azokon az ismertető jeleken alapszik, melyek az irás egyes korszakait egymástól megkülönböztetik. Tágabb értelemben kiterjedt mindenféle irott emlékre, szűkebb értelemben azokra az időkre, melyekkel a filologus foglalkozik, mig a többi idők okmányainak megfejtése az oklevéltan (diplomatika) hatáskörébe tartozik. A filologus (ide értve nemcsak a klasszikus nyelvekkel foglalkozót, hanem a hieroglifok és ékiratok nyomán a hieratikus és demotikus papiruszokat és khaldeus-arameus emlékeket kutatót is) ritkán kényszerül a XV. sz.-belinél újabb okmányokkal foglalkozni, ez a tér a történész és modern filologus (germanista, romantista, szlavista) tere, aki azonban már a diplomatikához fordul tanácsért. Igy aztán a P.-nak a XV. sz.-tól visszamenő korok emlékei maradnak, még pedig tekintettel arra, hogy a kemény anyagba (kő, érctábla) vésetteket egy más tudományág, az epigrafika (l. o.) foglalja le, azok az emlékek, melyek tintával vagy más alkalmas folyadékkal vannak puha alapra (papirusz, pergamen) irva. A viasztáblákat, melyek a kő és hártya között mintegy a középúton vannak, szintén az utóbbi csoporthoz sorolják. A P. mint tudomány a XVII. sz. végén és a XVIII. sz. kezdetén Mabillon és Montfaucon tudós bencések kutatásaival kezdődik, akik még együttesen gyakorolják azt a diplomatikával, mely azóta külön vált.
