Szadduceusok
Szadduceusok (új-héb. cedúkim, cadokiták), zsidó felekezet, melyet a zsidó hagyomány a Kr. e. III. sz. első felében élő Cádokra vezet vissza, ki tanítója, szókhói Antigonus tételét, hogy a jót nem az érte várt jutalomért kell cselekedni, oda magyarázta, hogy mincsen túlvilági jutalom. Geiger (Sadducäer und Pharisäer, Boroszló 1863) a második jeruzsálemi templom felépítése és berendezésekor szereplő Cádok nevű papi családhoz fűzi Sz. keletkezését. A köztük és a farizeusok közt ugy társadalmi és politikai, mint vallásos tekintetben fönforgó ellentétek, melyek gyakran nyilt ellenségeskedéssé, sőt véres harcokká fajultak, nem csekély mértékben siettették a zsidó állam romlását. A Sz. a papok és a velök szövetkezett arisztokraták pártja volt, mely kezében tartotta az állami hatalmat, a világi és papi főbb hivatalokat és féltékenyen őrködött kiváltságai s az ezek támaszául szolgáló sajátos papi intézmények fölött. Azért egyrészt kacérkodtak a görög, szír és római hatalommal, másrészt pedig állást foglaltak a néppártot alkotó farizeusok ellen, kik a szentirás tanulmányozását és gyakorlatát mint a népnek, nem csak a papoknak, jogát és kötelességét állították oda, és az irott tannak értelmezése s magyarázata által oly irányban fejlesztették a zsidó vallást, hogy összhangba jött az élet követeléseivel. A Sz. számára csak a törvény betüje volt mértékadó, az élő szóbeli hagyományt elleezték és kárhoztatták. Tagadták a halhatatlanságot, a külvilági életet és a föltámadást; az ember feltétlen ura szabad akaratának, melyre isten nem gyakorol befolyást. Angyalokban és szellemekben nem hittek. A szentirás szó szerinti alkalmazása, valamint a vallásos gyakorlat számos részletére nézve egyetértettek a szamaritánusokkal. A zsidó állam hanyatlása meggyöngítette, bukása pedig megtörte őket; a talmud lezárásának ideje körül végkép eltünnek; irodalmában mint eretnekek szerepelnek. Tanaiknak, ugy látszik közvetetlen örökösei és folytatói a karaiták (l. o.).
