Vonaltávlat
Vonaltávlat, a festészetnek azon eszköze, mely a síkban ábrázolt tér elülről hátulra való terjedésének a látszatát a légtávlattal (l. o.) együtt idézi elő. A V. azon optikai törvényeken alapul, amelyek szerint az egyenlő nagyságu tárgyak egymás mögött elhelyezve távolságukkal egyenes arányban kisebbeknek látszanak. Tudvalevő, hogy minél inkább távolodnak tőlünk az egy síkban tovafutó párhuzamos vonalak, annál inkább látszanak közeledni egymáshoz, mig kellő távolságban végül egy pontban találkoznak. E pont az érintkezési vagy eltünési pont. Ugyancsak közös pontba futnak össze a két síkban elhelyezett párhjzamos vonalak, ha e két sík szintén párhuzamos. P. ha egy párhjzamos házsorokból álló utca közepén állunk, ennek párhjzamosan távolódó vonalai bizonyos távolságban egy pontban futnak össze. A V. e neme a központi távlat. Egymást metsző síkokban tovafutó párhuzamos vonalak annyi érintkezési pontot tüntetnek föl, ahány a sík. E pontok azonban mind egy és ugyanazon vizszintes vonalba esnek, mely vonalat látóhatásnak, horizontnak nevezzük. A horizont elhelyezéséből a festményen könnyen megállapíthatjuk a művész nézőpontjának a helyzetét, melyről művét lefestette s amely a kép elhelyezéséhez, tárgyához, rendeltetéséhez képest hol magasabb, hol alacsonyabb. Ha nagyon magas, a V.-ot madártávlatnak (l. o.) nevezzük, ellenkező esetben békatávlatnak. Ugyanazon törvényeknek, mint az egyenes, hódolnak a görbe vonalak is. A v. törvényei a XVI. sz. óta tudományosan is megállapítvák (l. Távlat), ismeretük könnyen elsajátítható s ezért az ellenük való vétés méltán nagy hibájául róható föl a festőnek.
