Krisztus követése
Krisztus követése: az ÚSz-ben a ’követni’ jelentésű akoluthein igével szinte kivétel nélkül csak az ev.-okban találkozunk konkrét értelemben (vö. Mt 10,38; de ugyanígy Jel 4,4 is) annak a sajátos viszonynak a kifejezésére, amelyben a tanítványok a viator Krisztussal álltak. Krisztust követni a. m. szakítani az egész múlttal, mindent elhagyni (vö. Mt 4,18–22; 9,9 kk.; 19,21; Mk 10,28; Lk 9,61), és a hitben, valamint engedelmességet tanúsítva elfogadni az üdvösséget, ami Jézus Krisztusban van (Mt 19,16–30; Mk 10,28; Lk 9,59–62; Jn 8,12). Ez az üdvösség nem statikus természetű; növekvőben van, és függ attól a sorstól, amely Krisztusnak osztályrészül jut. Ezért ~ egyszersmind részesedés abban a hányatottságban és hontalanságban, amely az Ő földi létét jellemezte (Mt 8,19 kk.), de elsősorban (bármilyen nagy is a pillanatnyi biztonság: Mk 10,38; Jn 13,36 kk.) szenvedésében és szeretete legfőbb bizonyságában, kereszthalálában (vö. Mt 16,24–27). Ezt a magyarázatot irodalmi szempontból támogatja az a tény, hogy a gör. akoluthein ige használata az ev.-okkal, vagyis a tört.-i Jézussal valójában véget ér, továbbá, hogy a követés főnév nem fogalmat, hanem magatartást jelöljön. Így teol.-i tartalma szerint a követés a Krisztus és az Atya iránti engedelmesség sajátos kifejező eszköze. Elsősorban nem a mi emberi természetünk tökéletesedésére, hanem egészen Krisztusra és a Róla való tanúságtevésre irányul; végső fokon fel akarja ébreszteni a tanítványban a készséget arra, hogy a Krisztussal való életközösségből és a szeretetből erőt merítve életét is feláldozza, ha a helyzet úgy hozza magával. Azok az adott körülmények, amelyek között a keresztényeknek eleget kell tenniök a ~re kapott meghívásuknak, az idők folyamán változnak, de az ev. tanítása és az alaphelyzet mindig változatlanul ugyanaz marad (vö. Mk 8,34: „Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét”; Lk 9,23: minden nap). – 3. Ezen a közvetlen ~n kívül (életközösségbe lépés és sorsvállalás Krisztussal) az ÚSz a példája és tanítása szerint élésként is ismeri ~nek gondolatát (Jn 13,15.34; 15,12; Róm 15,7; 1Kor 11,1; Ef 5,2.25; Fil 2,2–8; 1Tesz 1,6; 1Jn 2,6). A Krisztus példája és tanítása szerinti élet szükségszerű következménye a vele való közösségnek és csak követése révén érhető el. Erre a Krisztushoz hasonulásra épül az egész keresztény erkölcs. A keresztény erkölcsöt elsősorban nem az emberből levezetett törv. határozza meg, hanem Krisztus példája, akivel a barátság köteléke kapcsol bennünket össze, továbbá az az Istentől kapott kegyelem, amely e példa követésére indít. Krisztust követni tehát nem példája „lekopírozását” jelenti, hanem egyre elmélyültebb eggyé válást az Úrral, hogy Lelke és kegyelme erejéből minden helyzetben úgy tudjunk viselkedni, hogy viselkedésünk megfeleljen az Ő Atya iránti engedelmességének. Így az imitatio Christi imitatio Dei lesz, amelyre mint a mennyei Atya engedelmes gyermekei meghívást kaptunk (Mt 5,48; Lk 6,36; Ef 5,1; 1Pét 1,15 kk.). Hogy erre bennünket felbátorítsanak, az úsz-i levelek többször is utalnak példaként a szeretetnek, az önmegtagadásnak és a megbocsátásra való készségnek azokra a csodáira, amelyeket a kegyelem az ap.-okban, ill. a keresztény közösségekben végbevitt (vö. 1Kor 4,16; 10,33; 11,1; Ef 4,32; Fil 3,17; 1Tesz 1,5 kk.; 2,14; 2Tesz 3,7.9; 1Tim 4,12; Tit 2,7; Zsid 6,12; 13,7; 1Pét 5,3; Jak 5,10).
