Költő
Költő A néprajz tanúsága szerint az ősi kultúrákban élők, hagyományos, rendszeresen gyakorolt műfajok keretei között viszonylag könnyedén rögtönöznek. A költő és előadó ugyanaz a személy és a hivatásos énekmondó előadásában is van valami rögtönzésszerű. Az ÓSZ-ben mindenütt jelen levő ritmikus mondások, rövid költemények a közösségben állandóan keletkező és elhaló efféle alkotások írásban fennmaradt darabjai. Salamon szerzőségére vö. PÉLDABESZÉDEK.
Ahol a közösség napi életének része a költészet, ott a költői egyéniséget kevésbé tartják számon. Így érthető a B-i költészet névtelensége. Dávid markáns egyéniség volt, mégis csak két siratóénekéről tudjuk, hogy az ő alkotása (2Sám 1,19–27; 3,33k). A Zsolt címiratai nem okvetlenül a szerzőségéről tanúskodnak. A »Dávidé« kifejezés irányultságot, szinte műfajt jelöl. Mivel ő volt a kiemelkedő nagy dalnok, ezért ezek a dalok az ő tekintélye alá tartoznak. Az eredeti szövegben használt lámed auctoris alapjelentése irányjelölés. A párhuzamosan hagyományozott néhány zsoltár eltérése arra mutat, hogy a szövegben változtattak. Pl. egy Dávidtól származó szövegbe belekerülhetett egy későbbi kor problematikája (templom, fogság). Kórah fiai nem néhány testvér, hanem egy egész lévitarend. Nem sokat tudunk Ászáfról és a többi szerzőről sem.
A siratást rokonok, barátok és fölfogadott siratóasszonyok végezték, hozzátartozott a dallam és a zene is (Jer 9,16; Ám 5,16; 8,10). Nyilván a hagyományos dallamra, ritmusra, a kialakult fordulatok közé illesztették a konkrét esetre vonatkozó mondanivalót.
A zsoltárok megfogalmazása eléggé egyéni és eléggé általános ahhoz, hogy a közösből mindenki kiválaszthatta azt, ami helyzetének: örömének, bánatának megfelelt. Sem Annáról (1Sám 2,1), sem Jónásról (Jón 2,1k) nem olvassuk, hogy szerzője lett volna költői imádságának. Az alkalomhoz illő zsoltárt mondhatták el. Másfelől a rögtönzőképesség lehetővé tette, hogy a kiválasztott darabon helyzetüknek megfelelően változtassanak. Mózes, Mirjám (2Móz 15), Debóra (Bír 5), Mária, Zakariás (Lk 1), Simeon (Lk 2,29–32) lehettek az általuk énekelt énekek szerzői.
Körülhatárolható költői egyéniségek a prófétai könyvekben lépnek elénk. A próféta az üzenetet Istentől kapta, a megfogalmazás, azok az eszközök, mellyel érthetővé, választás elé állító, kényszerítő erejűvé kellett tenni a hallgatóság számára, részben rá volt bízva. Ezért vitáznak, bírósági tárgyalás formájában prófétálnak, szójátékot alkalmaznak, szerelmi dalt vagy siratóéneket utánoznak (vö. KÖLTÉSZET 2., 4). Egyéni stílusuk, szókincsük van, nyelvművészek. Próféciáik nagy része költemény.
A tanítóköltemények szerzői megint ismeretlenek. A királyi udvar értelmiségi köreiben kell keresnünk őket – ezek alkalmazását az országigazgatás tette szükségessé –, valamint a papok és léviták között.
Jézus arámul tanított, de ez görög fordításban maradt ránk. Ezen át is érezzük a gondolatritmust (Lk 11,9kk). Hallatlanul tömör, de feszes egység a Boldogmondások, a Miatyánk (Mt 5,3kk; 6,9kk). Mondásainak ritmikáját, szójátékait a görög szöveg arámra való visszafordításával próbálják keresni.
Az ősegyház zsoltárai, dicséretei, lelki énekei (Ef 5,19; Kol 3,16k) ÓSZ-i ihletésűek voltak (vö. Lk 1–2 költői részeit). Pál leveleinek egyes részei mögött idézetet sejtenek az ősegyház költői formuláiból (Ef 2,6kk; 1Tim 3,16; 2Tim 2,11–13).
CP
