Sánta
Sánta H. piszeah, g. khólosz. Hibás lábú és ezért jellegzetes bicegéssel járó személy. Nevezetes Jákób sántasága, aki a Jabbók révénél küzdött Isten angyalával, és az angyal csípőjének forgócsontját kificamította (erre vezették vissza Izráelben azt a szokást, hogy nem ették meg a szarvas forgócsontjának inahúsát - 1Móz 32,31k). A B megemlíti, hogy Mefibóset mindkét lábára megsántult, amikor gyermekkorában a dajkája leejtette (2Sám 4,4; 9,3). A sántaság az ÓSZ-i törvények szerint alkalmatlanná tette Lévi fiait a papi szolgálatra (3Móz 21,19; lesántult állatot sem áldozhattak: 3Móz 21,18; vö. Mal 1,8). A sánta és a nyomorék nem vehetett részt az ÓSZ-i kultuszban, ezért hangsúlyozzák a próféták, hogy a messiási korban még a sánták is zsákmányolnak (Ézs 33,23), és ugrándoznak, mint a szarvas (Ézs 35,6; vö. Jer 31,8). A sántaság közmondásszerűvé vált (2Sám 9,13; 1Kir 18,21.26; Péld 26,7). Jób kegyességét azzal bizonyítja, hogy a vakoknak szemük, a sántáknak lábuk volt (Jób 29,15; vö. Lk 14,13.21). A messiási kor eljövetelének a jele, hogy Jézus meggyógyítja a sántákat és a bénákat (Mt 11,5; 15,30kk; 21,14; Mk 2,1kk; Jn 5,15). Az apostoloknak is megadatott az a hatalom, hogy bénákat és sántákat gyógyítsanak (ApCsel 3,1kk; 8,7; 14,8kk). Jézus szerint »jobb neked ha csonkán vagy sántán mész be az életre, mint ha két kézzel vagy két lábbal vettetel az örök tűzre« (Mt 18,8). (Ld. még NYOMORÉK; BÉNA)
