egy
egy – ‹számnév› ‘a számsor első tagja’; ‹határozatlan névelő›. Származékai: egyes, egyik, egyszer, egyszeres, egyszeri, egység, egységes, egységesít, egységesül.
Igen régi szavunk, pl. tilutoá üt igy fa gyimilcsétül (Halotti Beszéd). Valószínűleg a finnugor eredetű, közelre mutató névmás (lásd ez) e- tövéből való képzett forma, s így eredeti jelentése ‘több közül ez az egy, amelyik itt áll hozzám közel’; hasonló szófejlődés egyes rokonnyelvekben is kimutatható. Az ~ határozatlan névelői szerepe természetes belső fejlődéssel is kialakulhatott, akárcsak a legtöbb újlatin és germán nyelvben; feltehetőleg a német nyelv példája erősítette ezt a folyamatot. Lásd még egyáltalában, egyéb, egyed, egyedül, egyel, egyelőre, egyen-, egyén, egyenes, egyetem, egyetlen, egyezik, egylet, egymás, együgyű, együtt.
