el
el – ‹határozószó és igekötő› ‘távolodó irányban’.
Az ‘elülső rész’ értelmű el főnévvel ma formailag azonos, de eredetileg elé volt az é irányhatározó raggal bővülve, majd a végmagánhangzó megrövidült, s végül (a 15.-16. században) lekopott. Eredetének megfelelően jelentés is ‘előre’ volt, majd kibővült a távolodás, a kezdés, bevégzés stb. jelentéskörével. Lásd még elő.
