hangrendi illeszkedés, hangrendi kiegyenlítődés
hangrendi illeszkedés, hangrendi kiegyenlítődés – az úgynevezett magánhangzó-harmónia következménye. A finnugor és török nyelveknek – ennélfogva a magyarnak is – az a sajátsága, hogy egy szóban vagy csak magas, vagy csak mély magánhangzók fordulnak elő, illetve hogy ennek a magánhangzó-harmóniának a megőrzésére a ragoknak és képzőknek legtöbbnyire két alakjuk van, egy magas és egy mély hangú: ért-elm-es-ség-ünk-kel, ám til-alm-as-ság-unk-kal. Az idegen nyelvekből átvett szavak – főleg a régebben meghonosultak – gyakran úgy módosítják alakjukat, hogy megfeleljenek a magyar hangrendnek. A szláv obedből ebéd lett, cseladból egyfelől család, másfelől cseléd; a német wagnerből bognár, a latin angel(us) ból angyal, petrosiliumból petrezselyem, Catherinából Katalin. A frissebb átvételekben ez a szabályszerűség már jóval kevésbé érvényesül; egyebek közt erről ismerszik meg az idegenségük.
