utó
utó – ‘valaminek a vége’: nyárutó; ‘maradék’: a búza utója. Származékai: utószor, utólag, utólagos.
Az út főnév származéka azzal az -ó képzővel, amely a -só (-ső) képzőben is megvan; eleinte melléknév volt ‘útján, nyomán lévő’ ⇨ ‘utolsó’ jelentéssel. Kevésbé hihető feltevés, hogy az utol határozószó rövidült alakja. Főnévi jelentése, főleg mint valaminek az utója, a nyelvújítás korától él, amikor a már elavult és elfeledett szót gyakorlatilag újra megalkották, elvonva az utóbb szóból. Lásd még utó-, utód.
