erdőóvó
erdőóvó: a királyi erdőispánságok szolgáló népe a középkorban. Az erdőóvók erdei vagy erdők közelében fekvő falvakban laktak. Közvetlen elöljárójuk a tíznagy, efölött a száznagy volt, aki őket védelmi célból katonai fegyelemben tartotta. Az ország szélső vidékein határőrző szerepük is lehetett. Feladatuk elsősorban az erdő őrizete és gondozása, a királyi konyha szükségletét fedező vadászat és az erdei patakok halászata, tisztántartása volt. Az utóbbi ellátására egyes helyeken külön vízóvók is szolgáltak. A 13. sz.-ban a jobbágyság kialakulásával szervezetük fölbomlott. Vezetőik a nemességbe emelkedtek, néhány kisebb közösségüknek sikerült megtartania előjogait és kisnemesi faluvá alakulnia, nagyobb részük azonban jobbágysorba süllyedt. Az egykor erdőóvó kisnemesi községek legtovább megmaradtak Zólyom és Veszprém megyében (Szentgál). A szentgáliak 1847 telén szállítottak utoljára hagyományos szokás szerint vadhúst a bécsi udvarba. Hajdan nemesi származásuk tudatát ma is őrzik. Az erdőóvó falvakról sokfelé földrajzi nevek tanúskodnak (Végardó, Szőlősardó, Nyársardó stb.). Ismert az Ardó családnév is. – Irod. Tagányi Károly: Magyar erdészeti oklevéltár (I, Bp., 1896); Eötvös Károly: A Bakonyból (Debrecen, 1902); Vajkai Aurél: Szentgál. Egy bakonyi falu néprajza (Bp., 1959).
Kósa László
