hajóvontatás | Magyar néprajzi lexikon

Full text search

hajóvontatás: a → fahajóknak állati vagy emberi erővel, a folyó árja ellenében történt vontatása, húzása. Leginkább lovas fogatokkal végezték; öszvérfogatot ritkán, szamarat sohasem alkalmaztak hajóvontatásra, az ökörfogat lassúsága miatt nem volt kifizetődő. Az ökör azért sem jöhetett számításba, mert azzal nagyon nehéz lett volna az → átköltözést végrehajtani. A vontató fogatok épp úgy nem tartoztak a hajóhoz, mint a hajósnép sem. A vontató fogatot, a cúgot a hajóvontatásra társult → kocsisok vagy → fuvarosok lovai s maguk a kocsisok alkották. A → fogat vagy cúg nagysága mindig a hajó nagyságától, a folyó sebességétől, vízállásától, valamint attól függött, hogy teher alá (üresen) mentek-e, vagy terhelt hajót kellett vontatni. Bármilyen hajót csak a következő feltételek biztosítása után lehetett vontatni: mindenekelőtt szükség volt kormányosra, aki lehetett maga a hajó tulajdonosa is, a kormányos volt a hajó felelős parancsnoka a hajóvontatás alatt; szükség volt továbbá hajósnépre, hajósokra is, a hajó nagysága szerint 6–8 vagy 12 férfira, akik kikelettől kifagyásig szerződtek a hajóra, és szükség volt a vontató fogatra vagy cúgra. Mindezekről a hajósgazda, a hajó tulajdonosa gondoskodott. A hajósnépet természetesen nem egyenként szedte össze, hanem megállapodott a kráncmajszterrel, aki aztán mint → bandagazda összeszedte az embereket. A kocsisokat, fuvarosokat, vagyis a vontató fogatot is a hajósgazda fogadta fel, vagy az ő képviseletében a kormányos, aki ezt úgy csinálta, hogy szólt egy vállalkozó kocsisnak: a kocsisgazdának, fuvarosgazdának, szekeresgazdának vagy más néven kaparásnak (Szeged), aki aztán összeállította a cúgot. Rendszerint 2, 3 vagy 5 kocsis állt cimborába a hajó nagysága szerinti lószámmal. A kocsisok, ellentétben a hajósokkal, mindig csak egyszeri vontatásra szegődtek a hajóhoz: az elindulás helyétől a célig vontatták a hajót. Igyekeztek minél gyorsabban célhoz érni, s minthogy szakmányba, átalányba vállalták a munkát, nem örültek a → dángubálásnak. Miként a hajósok, a kocsisok is maguk gondoskodtak élelmezésükről és lovaik takarmányozásáról. Mivel lefelé nem kellett vontatni a hajót, a kocsisok a cél elérése után igyekeztek haza, hogy újabb fuvart vállaljanak. A hazafelé vivő utat szekéren tették meg, ezért szekereiket mindig magukkal vitték, azokat szétszedett állapotban a basaljában helyezték el, ugyanide rakták lovaik abrakját is, ha nem volt a hajón erre a célra külön ún. zabhombár. A takarmányt, ha kellett, mindig útközben szerezték be a falvakban, vagy a part menti csárdák gazdáinál, leginkább azonban azzal voltak, amit a lovak a pihenők alkalmával és éjjel legeltek. A vontató fogatnak jól összeszokottnak kellett lennie; szükség volt egy megbízható ügyes lóra, amelyik az élen haladt és betöltötte a vezérló, a preznyák szerepét. A preznyák feladata volt, hogy a vontatóláncot vagy rudat mindig kifeszítve tartsa. A preznyák rendszerint egyedül is elvezette a fogatot; mindig tudta, hogy hol kell haladnia, és diktálta a többieknek a tempót. Legtöbbször azonban az egyik kocsis irányította vezetve, esetleg fel is ült rá. Ezt a kocsist első kocsisnak, vagy pedig a ló után preznyáknak nevezték. A fogatban volt nyerges ló is, rendszerint a víz felőli utolsó ló. Nyeregből csak a magyar kocsisok hajtottak, de azok is csak akkor, ha sok volt a ló; a „rác”-ok földről hajtottak. Rendszerint két kocsis volt a fogat mellett. A jól összeszokott, begyakorlott fogatot vezényszavakkal is tudták kormányozni. Mindenre volt vezényszavuk; ha pl. átköltözéshez kellett a hajót felgyorsítani: „...hajló hééé!...”-t kiáltottak, ha meg kellett állni: „...hóha hóóó...”-t, amikor pedig azt akarták, hogy a fogat távolodjék a partkoronától, a víztől, ezt kiáltották: „...kijjebb hééé!...”, ha a víz felé kellett tartani: „...Dunáraaa” (még a Tiszán is gyakran ezt kiáltották!). Amíg két kocsis a fogatot, a cúgot irányította, azalatt a többi zabló volt, azaz pihent. Pihenők idején a zablók kötelessége volt a lovak ellátása, legeltetése is, valamint az, hogy a főzéshez tüzelőről gondoskodjanak. Ha pedig bográcscimboraságban voltak (együtt, egy közös edényben főztek), a főzés is az ő feladatuk volt. A kocsisok ha tehették, halásztak a maguk étkezésére, de leginkább a halászoktól vették a halat. Gondosan ügyeltek arra is, hogy a lovakat egyenletesen „hajtsák”; a legnehezebb feladata mindig a → turtujás lónak volt, azért azt napjában többször leváltották. Ez a feladat sorba járt a lovakon, kivételt csak a preznyák képezett, az mindig vezérló volt. – A jobbágyság fennállása idején a hajóvontatás gyakran robotmunka volt. A földesurak jobbágyaik kötelességévé tették, hogy hajóikat vontassák. A folyó menti falvak jobbágyai gyakorlatból ismerték a hajóvontatás minden részletét, ezért ha úgy hozta a szükség, mindig kisegítették a megszorult hajókat; ideiglenes munkára: → kukázás, → siftelés stb. is mindig készen állottak. Némely folyam menti község lakossága pedig egyenesen hajóvontatásból élt. Kivált a zsellérek igyekeztek lovakat szerezni, és mint fuvarosok jó módra tettek szert a hajóvontatásból; a jobbágyság idején ez a foglalkozás a szabadság, a viszonylagos függetlenség egyik módja volt. – A kocsisok, fuvarosok vagy szekeres gazdák a zordabb idők beálltával lovaikat nem éjszakáztatták a szabadban, hanem éjjelre mindig beszállottak velük a legközelebbi faluba, ahol istállót fogadtak lovaiknak és takarmányt vettek. A folyók mentén mindenütt kialakultak a vontatók szállásai; mindenütt ismerős helyre mentek, sokszor apáról fiúra szállottak az ismeretségek. Ezekbe a falusi szállásokba azonban mindig csak a soron levő zablók vitték be a lovakat, a többi kocsis kint maradt a hajón és rendszerint a hombárban vagy a basaljában háltak. A hazavezető út is kialakult volt, itt is megvoltak a pihenő-, éjszakázóhelyek, sőt gyakran még fuvart is találtak; nem mentek üresen visszafelé. – A hajóvontatásban részt vettek a hajósok is. Az ő dolguk volt mindenekelőtt a lovaskötél (→ hajóvontató kötél), a vontatókötél kezelése; egy hajósnak pedig – rendszerint a legfiatalabbnak – állandóan a parton kellett gyalogolnia mint turtujásnak, hogy a suhán fennakadt lovaskötelet onnét lehányja, ezért kötélhányónak is nevezték ezt a hajóst. Rendszerint a kötél után haladt, mindig a part felőli oldalon, és kézzel vagy egy kétágú, villaszerű rúddal szabadította fel az elakadt kötelet; ha pedig komolyabb növésű kisebb fa állta útját a kötélnek, a nála levő fejszével gyorsan kivágta, így nem kellett időt vesztegetni a váltással, vagyis a → vontatóláncot, a rudat nem kellett lecsatolni a lovaskötélről. Ha azonban valami miatt a fogatnak úgy kellett haladnia a cúgjárón vagy patingon, hogy olyan fa került közbe, amit nem vághattak ki, akkor a lovakat meghajlózták: a hajót szaladóra vették, és amíg ez a lendület tartott, a turtujás gyorsan átváltotta a kötelet. Ha pedig → szaldomra került a sor, a lovaskötelet is segítette a turtujás a csónakba szedni és az → őrfán átváltva a túlsó partra juttatni; hajós társai ilyenkor horgonyt vetettek, és átkötötték az ellenkező oldalra a csarnokköteleket, mert ezeknek mindig ellentétes oldalon kellett lenniük, mint a lovaskötelet tartó paránkás kötélnek. Ha pedig a hajó → kukázásra vagy egyéb módon való előbbre vontatásra szorult, minden munka a hajósoké volt. A kocsisok ilyenkor is a hajón tartózkodhattak, sőt ha az volt az előnyösebb, lovaikat is a hajó mellé kötött → lovas dereglyére szállították, hogy amint vége volt a kukázásnak, azonnal ráfoghassanak a hajóra. – Irod. Takáta Sándor: Kereskedelmi utak Magyarország és az örökös tartományok között a XVII. században (Magy. Gazdaságtört. Szle, 1900); Takáts Sándor: A dunai hajózás a XVI. és XVII. században (Magy. Gazdaságtört. Szle, 1903); Betkovszki Jenő: Adatok a szolnoki hajósok életéből (Ethn., 1954); Kovács Sándor: A drávai hajósok és talpasok életéből (Népünk hagyományaiból, 1956); Takács Lajos: A dunai hajóvontató út Tolna megyei szakasza (Népr. Közl., 1958); Juhász Antal: A deszki hajóvontatók (Móra Ferenc Múz. Évkve, 1964–65, Szeged, 1966); Kecskés László: A komáromi szekeresgazdák (Irodalmi Szle, 1969).