juh (lat. Ovis aries)
juh (lat. Ovis aries): a magyarság bolgár-török kor óta tartott, kedvelt haszonállata. A mo.-i tartásban lényeges, a tartás egész rendszerét átalakító változás következett be a nyugati merinóféléknek 18. sz.-i meghonosodásával és főleg a 19. sz. első felében – a gyapjúkonjunktúrával összefüggő – tömeges térhódításával. A merino-származékok előtt a rackafélék és az ún. parlagi fajták voltak elterjedve. A magyar nyelvterületen úgy látszik általánosan a parasztság később a Tiszántúlra visszaszorult s ma csak a Hortobágyon reliktumként őrzött Ovis strepsiceros Hortobagyensist nevelte, nemcsak az Alföldön, hanem pl. a Bakonyban is. E pödrött szarvú juhfajtát a szomszéd népek nem tartották, s a magyarsághoz kapcsoltságát mutatja, hogy egymástól távoli területeken pl. az Erdélyi-medencében a románok, a Tátra vidékén a gorálok a csavart villás szarvállású juhokat magyar juhnak nevezik. Az erdélyi rackát – mely nem egyenes pödrött, hanem enyhén csavarodó szarvú – a helyi lakosság megkülönbözteti a román havasi és a D-erdélyi vándorló pásztorok curkán juhától, amelyet hivatalos összeírások gyakran bírszán juhnak neveztek, s nem kizárt, hogy ugyanez a fajta terjedt el az Északi-Kárpátokban, ahol általános neve. „vlach juh” (valašska). A D-erdélyi vándorló pásztorok Moldvából és Havasalföldről meghonosították, és náluk az 1830-as években rohamosan elterjedt a finomabb gyapjas cigája juh. Ez a merinónál durvább, de a racka szőrénél sokkal finomabb gyapjas juh később a birszánok által másutt is ismertté vált. Erdélyben is, sőt az Alföldön legeltető D-erdélyi pásztorok révén Debrecen környékén is számon tartották a purzsa juhokat, valószínűleg a birszán szó elferdítéséből származik ez az elnevezés. A merinó-származékokkal bekövetkezett gyökeres fordulatra jellemző, hogy a rackák rideg, szabadon tartása helyett a merinóval mindenütt együtt járt a → hodályok építése. A kényesebb merinó gondozásával különböző gyógyító eljárások (pl. rühetés és ennek eszközei, kerge birka koponyájának lékelése, → juhászkampó, amelynek kampója a birka megfogására szolgál, amelyre kezelés miatt gyakrabban van szükség) honosodtak meg. Az uradalmak megkívánták a juhászoktól a tenyésztés szempontjából fontos leszármazás számon tartását, ami főleg a Dunántúlon → bárányjelek faragását eredményezte. Bár már korábban léteztek, a merinójuhászattal együtt és kapcsolatban terjedtek el szélesebb körben a → juhászcéhek és a céhes juhászünnepségek is stb. – Jóllehet a merinó-racka váltás tömegében a 19. sz.-ban zajlott le, különböző Ny-európai juhfajták korábban is ismertek voltak hazánkban, főleg uradalmakban, és ezek helyenként hatással voltak a paraszti juhállományra is. Az 1640-es években pl. egyik erdélyi Rákóczi-birtokon külön nyájakban tartották a magyar fekete, a magyar fehér, a moldvai juhokat, a finomabb gyapjas morva juhokat és a széles farkú tatár juhokat. Valószínűleg egy viszonylag finomabb gyapjas juhfajta Morvao.-ból került hozzánk, jóval a merinó meghonosodása előtt. Erre szolgál a berke vagy birka (nem rackafajta) megjelölés. A racka-merinó váltás időszakában a juh szót elsősorban a régi magyar juhra használták, míg a birka szó a merinófélék, ill. -származékok jelölésére szolgált népünk nyelvében. – A juhok ivar és kor szerinti megnevezésére gazdag és történetileg, valamint tájilag differenciált szókészlete van a magyar nyelvnek. A hím ivarú: a kos, Erdélyben a berbécs; kifejlett nőivarú: a juh, anyajuh; herélt: az ürü, örü, a későn herélt juh neve cap; kisállat egy éves korig: a bárány (ivar szerint: kosbárány, jerkebárány, ürübárány); egy év feletti növendék: a toklyó, néhol ennek nősténye a szűz vagy diszke. (→ még: nyáj) – Irod. Kovácsy Béla: Juhtenyésztés (Bp., 1926); Tálasi István: A bakonyi pásztorkodás (Ethn., 1939); Viehzucht und Hirtenleben in Ostmitteleuropa (szerk. Földes László, Bp., 1961); Schandl József: Juhtenyésztés (Bp., 1966).
Juhok fejése az esztenán (Kálnok, v. Háromszék m.)
Juhetető rács (Vésztő, Békés m.)
Juhúsztatás (Hortobágy, 1903).
Földes László
