kapózás, kapókövezés
kapózás, kapókövezés: ügyességi játék (→ gyermekjáték). 5 db gömbölyű kaviccsal vagy kocsonyacsonttal (astragalus), gömbölyűre csiszolt tégla- vagy cserépdarabkával, cérnával összefűzött kukoricaszemekkel, tökmagfüzérrel, üveg- vagy márványgolyóval játsszák. Ezeket meghatározott sorrendben feldobják, majd elkapják egyenként, kettenként stb..., végül mind az öt tárgyat feldobják, kézfejre hullatják, innen ismételt feldobás után elkapják. Attól függően, hogy hányat dobtak fel vagy tartottak közben a kezükben, nevezték el a játék figuráit: egyes, kettes, hármas, négyes. A kézmozdulat figurái szerint számtalan változat alakult ki (sodró, átvető, füzér, hidas, kismarkos, nagymarkos, kaszáló fogás, villázó fogás, tölcséres stb.). Legszebb a játék menete, ha az egymás után elkapott kövek egy kézben gyarapodnak, majd ha már négy van, azt ledobbantják („bika” vagy „letevős”), s egyet kapnak el. Az utolsó mozzanat pontszámolás kézfejre hullatással s elkapással: „akasztás” vagy „szakítás”, ki mennyit tud egyszerre elkapni. Van, ahol a játéknak 10–20 figurája is ismeretes. Egyedül is játszható, de társaságban érdekesebb, ilyenkor versenyszerűen játsszák. Világszerte elterjedt, legalábbis ókori eredetű játék. Már a görögök és rómaiak is szívesen játszották. Egy pompejibeli falikép két kapózó lányt ábrázol. Különféle elnevezései: kacsózás, kocázás (Borsod), begyezés, felszedősdi (Erdély), ötkövezés (Felvidék). Az ország egész területén ismert és igen kedvelt játék volt különösen a század első évtizedeiben. „Már nagy lányok voltunk, s leültünk, oly nagy becse volt a begyezésnek”. – Irod. Bakos József: Mátyusföldi gyermekjátékok (UMNGy, VII. Bp., 1953); Lemke, E.: Das Fangsteinchenspiel (Zeitschrift des Vereines für Volkskunde, Berlin, Jahrg. 16).
Kapózás (Szék, v. Szolnok-Doboka m.)
Lajos Árpád
