kisipar
kisipar: kézi szerszámokkal és egyszerűbb gépek alkalmazásával, többnyire magántulajdonban levő műhelyekben űzött árutermelő ipari tevékenység. Szervezett munkamegosztás nem jellemzi. Az egyes iparágak gyakorlását és termékeinek körét illetően nincs lényeges különbség a céhes világ kézművesipara és a kapitalizmusban kialakult kisipar között. A korábbi századok kézművesei, céhes mesterei is alkalmaztak munkájukban egyszerűbb gépeket, mint pl. az eszterga, fúrógép stb., ezek meghajtása azonban kézi, állati vagy vízi erővel, esetleg széllel történt. A mo.-i kisipar a gyáripar múlt század közepi szélesebb térhódításával párhuzamosan, a polgárosodás igényeihez igazodva, a céhes világ kötöttségeivel szakítva jött létre. A változás nyelvileg is tükröződött. Az iparos elnevezés – aki egyben a korszerű igények kielégítője is, elsősorban a városi mesterek között – fokozatosan nagyobb rangot jelentett, mint a mesterember megjelölés. Az iparos független mestertársaitól a munkavállalásban, az inasok, segédek felvételében, de a munka minőségében is. A jobb vagy rosszabb termék piaci következményeit egyedül élvezi vagy szenvedi, annak mennyiségi előállításában sem korlátozza senki. A mo.-i céhek 1872-ben történt feloszlatásával a kötöttségek alól való szabadulás lehetőséget adott az egyes szakmák művelőinek, hogy jobban alkalmazkodjanak a piac törvényeihez, a szükségletek szerint termeljenek. A piacon kibontakozó szabadverseny egyrészt serkentette, a műhely korszerűsítésére kényszerítette a kisiparosokat, másrészt a szegényebb műhelyek tulajdonosai kénytelenek voltak iparukat megszüntetni és a nagyobb műhelyekben, vagy gyárakban bérmunkásként dolgozni, ill. korábban gyűjtött kisebb mezőgazdasági ingatlanaikon keresni a megélhetést. A műhelyek korszerűsítése bizonyos állandó munkamegosztásra is kényszerítette a kisiparosok egy részét. Ez a műhely bővítésével, majd a gőzerő, ill. villany használatával, egyre több gép alkalmazásával sokszor a kisgyár szintjére való emelkedést eredményezte a kékfestő, posztós, bognár-kocsigyártó, reszelővágó, zsinórkészítő, tímár stb. iparág területéről. A gyárakkal folyó versenyben a megmaradás másik lehetőségének a minőségi kézi munka mutatkozott, így pl. a cipész, szabó, takács stb. iparágban. Amíg egyes iparágakban fokozódott a szabad verseny és a korszerűsödés, addig az ország egyenetlen fejlettségű ipari állapota miatt több kisipari ágazatban továbbra is a kézműves jelleg maradt a jellemző. Legfontosabb éltetője a helyi sajátosságok, táji, nemzetiségi igények figyelembe vétele és ezek szükségleteire való termelés. Így pl. a → kékfestő iparban, ahol több műhely hatalmas gyárrá nőtt (Goldberger, Felmayer), az ország kis falvaiban sok egyedül dolgozó mestert találunk még századunkban is. Piacuk csak 20–50 km-es körzetre terjedt ki. Gyakran előfordult azonban, hogy a gyárak, nagyobb üzemek termékeinek viszonteladóivá vagy éppen bedolgozóivá is váltak. – A városi iparos sokkal többféle és árnyaltabb igények kielégítését végezte, mint a falusi iparos. A divat változására is a városi iparosok reagáltak előbb. Egyes iparágakban határozott elkülönülés következett be a falusi igények, ill. a városi ízlést kiszolgáló, a polgári divat termékeinek előállítói között. A 18–19. sz.-ban a szabó, szűcs, tímár mesterségek megjelölésében előbb használatossá vált a magyar–német különbségtétel a paraszti egyszerűbb ízlés és a polgárosult városi divat kiszolgálói között. Majd a 19. sz. végén a csizmadia és szabó megnevezés mellett megjelent az úri cipész, úri szabó, női szabó stb. kifejezés is, ami a termékek minőségét is jelölte. A kisipari mesterségek között kialakult specializálódás száznál is több iparág létrejöttét eredményezte a városokban. A falvakban azonban csak 5–10-féle, de sokszor csak 1–2 mester dolgozott a mindennapi szükségleteket kielégítő szakmákban. A mezővárosok iparosainak a szakmai megoszlása sem igen emelkedett a 30 fölé. Így természetes, hogy a falu szükségleteinek gazdagabb áruválasztékkal való ellátását is a városi iparosoknak kellett biztosítaniuk. A heti- és az országos vásárok vagy a városba utazás alkalmai nyújtották a lehetőséget a nagyobb bevásárlásokra. Itt azonban a kisipari termékek mellett a rendszerint olcsóbb, gyengébb, de sokszor a jobb minőségű gyári áru is kapható volt elfogadható áron. A helyi vagy táji népviseletet kiszolgáló iparágak mesterei sokszor nem a falvakban, hanem a városokban dolgoztak, pl. a szűcs, szűrszabó, posztós, gombkötő, kékfestő stb. A mezőgazdasági eszközöket gyártó bognár, kádár, esztergályos stb. szintén a vásárokon kínálta termékeit, vagy saját műhelyében kereste fel a megrendelő. Általában azt mondhatjuk, hogy a → háziipar bizonyos területeken önellátást biztosító termékei mellett a falusi és városi kisipar egyaránt jelentős mértékben járult hozzá a mindennapi élet viseletének, táplálkozásának, gazdasági tevékenységének nyersanyagai, késztermékei, eszközei előállításához. – A → céhszervezetet megszüntető, 1872-ben kelt rendelet az → ipartársulatokat hozta létre, amelyek formálisan a céhes élet szokásait sok helyen továbbra is megőrizték. Az ipartársulatok helyébe az 1884. évi XVII. ipartörvény az ipartestületeket állította, alapelvként a szabad iparűzést jelölve meg. A törvény szabályozta az egyes iparágak elsajátításához szükséges tanulóidő mértékét, a felszabadítás körülményeit, a mestervizsga megszerzésének feltételeit, az iparengedély kiadásának előírásait. Az iparágak nagy többsége csak képesítés megszerzésével, kisebb köre azonban képesítés nélkül is gyakorolható volt. Több kiegészítéssel ez a törvény maradt érvényben 1948-ig. (→ még: ácsmesterség, → asztalos, → bádogos, → bocskoros, → cipész, → csengőöntő, → csizmadia, → csutorás, → esztergályos, → fazekas, → fésűs, → gombkötő, → harangöntő, → kádár, → kapcás, → kefekötő, → kéményseprő, → kerékgyártó, → késes, → kocsigyártó, → korsós, → kovács, → kőfaragó, → kőműves, → kötélgyártó, → lakatos, → mézeskalácsos, → molnár, → nádazó, → nyerges, → órás, → papucsos, → paszományos, → rézműves, → rézöntő, → super, → szíjgyártó, → szitakötés, → szűcsmesterség, → szűrszabó, → talicskás, → tarisznyás, → tetőfedő, → tímár, → tobakos, → üveges, → varga, → vasművesség) – Irod. Bátky Zsigmond: Mesterkedés (I., A magyarság néprajza, Bp., 1941–43); Juhász Antal: Kismesterségek (Orosháza néprajza, Orosháza, 1965).
Domonkos Ottó
