rostminőségek
rostminőségek: a kender és len kikészített rostjainak minőségi osztályai, amelyeket a → rostfésülés során különítettek szét. Minél nagyobb egy-egy vidéken a paraszti kender-, ill. lenmunka intenzitása, annál differenciáltabb minőségi csoportokba osztályozzák a rostanyagot, hogy különböző finomságú fonalakat fonhassanak, és így az előállított vászonminőség választéka nagyobb legyen. Dunántúlon általában két minőségi csoportba osztályoznak, innen keletre általánosan három, egyes felföldi és tiszántúli vidéken a négy, ÉK-Mo.-on ritkán az öt, míg Erdélyben előfordul a hat, sőt hét minőségi csoportba való rostszétválasztás is. A legjobb rost neve a magyar nyelvterület nyugati harmadán és Erdélyben a szála, középső harmadán a feje, míg elszórtan Vas m.-től Moldváig sok helyen a kender. A legrosszabb minőséget Dunántúl nagyobb nyugati felén (a Kisalföld kivételével) és a honti, nógrádi, É-pesti vidéken a szlávból kölcsönzött kóc, míg a többi területen a honfoglalás előtti török eredetű csepű szóval jelölik. A közepes rostminőségek jelölésére általános a (valószínűleg török közvetítésű, finnugor eredetű) szösz elnevezés, amely viszont csak azon a dunántúli területen nem használatos, ahol a csepű terminusa is hiányzik. Ezenkívül gyakori kisebb-nagyobb vidékeken alkalmazott elnevezések a közepes rostminőségek jelölésére: a tincs (Heves, Borsod), a makóca (a Sajó és Hernád között), a kocs, koccsa (a Tiszántúlon), valamint a pác (Székelyföld és Bukovina, Moldva magyar telepei), ill. a pác + szösz összetételből eredő pátyosz (honti, É-pesti vidék, Abaúj, Máramaros, Kalotaszeg). A fentieken kívül csupán szórványos előfordulásban ismert még rostminőségek jelölésére: a hegye, töve, másodja, anya, nyira, palánt, kihánt, pelyhe, csonkó elnevezések. Ezek a kocs és koccsával, ill. a legjobb minőség neveként használt szála terminussal együtt azt mutatják, hogy az egyes rostfajták elnevezéséhez – amikor ez nem idegen hatásra történt – az azokhoz alapul szolgáló növényrészek neveit használta fel leginkább a magyar névadási gyakorlat. – Irod. Nagy Jenő: A népi kendermunka műszókincse Magyarvalkón. Kalotaszeg (Debrecen, 1938); Szolnoky Lajos: Minőségi csoportok, mennyiségi egységek és a fonalrendezés számolási rendje a kenderfeldolgozásban (Ethn., 1950); Szolnoky Lajos: A rostfésűk (Népr. Ért., 1966).
Szolnoky Lajos
