Viharsarok
Viharsarok: a D-Tiszántúl újabb keletű megnevezése, az egyik legfiatalabb magyar tájfogalom. Nevét Féja Géza 1937-ben megjelent azonos című szociográfiája terjesztette el. Az elnevezés a múlt század második felében a D-Tiszántúlon kibontakozott jelentős agrárszocialista és más baloldali mozgalmakra utal. A Viharsarkot az 1920-ban érvénybe lépett új államhatár metszette le a Körösök, a Tisza, a Maros, az aradi → Hegyalja által közrefogott – ritkán Körös–Maros közének is nevezett – földrajzilag meglehetősen tagolatlan mezőségi tájról. Az egyhangú tagolatlanság az oka, hogy jellegzetes kistájak nem alakultak ki területén, amelyen mindig több megye, Békés, Csanád, Csongrád, Arad, Zaránd osztozott. A honfoglalástól apró falvakkal magyarok lakta síkság a 16. sz. második felében Temesvár, Gyula, Lippa és Borosjenő török kézre kerülése után erősen lepusztult, virágzó falusi és mezővárosi kultúrája megszűnt. Lakossága nagyobbrészt elmenekült, egy hányada a védettséget élvező Szegedre és Hódmezővásárhelyre húzódott. A 18. sz.-i újranépesítésben szinte az egész magyar nyelvterület részt vett, de nagy számban keletkeztek más nemzetiségű helységek is, elsősorban románok és szlovákok, kisebb részben németek és szerbek. Településszerkezete a középkorival szemben merőben másként alakult. A nagytáj déli részén viszonylag kishatárú, népes telepesfalvak keletkeztek (Világos, Pankota, Simánd, Szentanna, Magyarpécska, Battonya, Kisiratos, Székudvar, Nagylak). Az É-i, a voltaképpeni Viharsarokban erőteljesebb volt a mezővárosi fejlődés, bár a nagyközségi sorból nem egy település csak a közelmúltban emelkedett föl várossá (Békéscsaba, Békés, Orosháza). Jelentős paraszti tömegei és mezőgazdasági jellege ellenére néhány városának megyeszékhely volta és korábbi, főleg vásározási kiváltságai révén lassú polgári fejlődést és gyönge urbanizációt biztosított (Gyula, Szentes, Hódmezővásárhely, Makó). A Viharsarok és a hozzákapcsolódó vidék egészen a legutóbbi időkig extenzív gabona- és kukoricatermesztő, állattartó volt. Paraszti kultúráját É-i részén a tanyásodás ég a földmunkából élő nagytömegű agrárproletárság jellemezte. – Irod. Kiss Lajos: A szegényember élete (Bp., 1955); Kiss Lajos: Vásárhelyi hétköznapok (Bp., 1958); Orosháza története és néprajza (Szerk. Nagy Gyula, I–II., Orosháza, 1965); Erdei Ferenc: Város és vidéke (Bp., 1971); Mezőberény története (Szerk. Szabó Ferenc, I–II., Mezőberény, 1973); Kósa László: Néprajzi kutatások Békés megyében (Békési Élet, 1974); Szenti Tibor: A tanya (Bp., 1980).
Asszonyok Apátfalván (Csongrád m., 1910 körül)
Hódmezővásárhely, Fő utca részlete (1910 körül)
Makói parasztház (1920-as évek)
Tanyaudvar (Gyula-Siórét, békés m., 1962)
Kósa László
