Matuta
Matuta, Mater Matuta, ősitaliai istenasszony; a hajnalnak megszemélyesítése, kinek tisztelete korán egész Italiában elterjedt s a kinek különösen az asszonyok áldoztak. Ünnepélye, a Matralia két nappal később volt a Vestaliáknál, tehát junius 11-én. CIL I2 p. 320. Kizárólag a férjes asszonyok ünnepsége volt, még pedig azoké az asszonyoké, a kik még csak az első házasságban éltek (univirae, l. Tertullian. de monogam. 17). Rabszolgarendű asszonyok nemcsak hogy eleve ki voltak zárva (Ov. fast. 6, 475), hanem ezt a tilalmat egy symbolikus szokással újból és újból emlékezetükbe vésték, a mennyiben az ünnepélyen egy ilyen asszonyt bevezettek, arczul vertek és aztán kikergettek. Plut. Cam. 5. Az ünnepi áldozat kalácsból állott, a melyet cserépedényben sütöttek, imádkozni pedig első sorban a gyermekek jólétéért szoktak; nem annyira saját gyermekeikért könyörögtek az asszonyok, mint inkább testvéreiknek magzataiért. Camillus a vejibeliek ellen hadakozván, templomot igért M.-nak, s ezt fel is építette. Ez a templom a Forum boariumon állott (Liv. 33, 27, 4), közel a Porta Carmentalishoz, Fortuna templomának tőszomszédságában. Sulla korában M.-nak új hatáskör nyilik, a tengeri hajózás és hajósok védőasszonya lesz belőle, a mi nyilván annak a következménye, hogy M.-t azonosították Leucotheával (l. Athamas), a mit a két alakra tartozó ritusnak megegyező vonásaival okoltak meg és utoljára is arra használtak fel, hogy M.-nál a meg nem egyező vonásokat is a Leucothea-Ino mythusból magyarázzák és fejtegessék. Különösen Ovidius az (Fasti, 6, 473 skk), a ki ezt a megegyezést részletesen elmondja és általános érvényre emeli. Egyébiránt az ő korában M. tisztelete már erősen hanyatlásnak indult, a császárság korából csaknem kizárólag vidéki italiai fogadalmi feliratai vannak. Italián kívül mindössze egy keleti felirat említi (Berytusból Syriában, Ephem. Epigraphica, 5, 1332). L. M.
