Parodia
Parodia, παρωδια, szószerint a. m. mellékdal, átvitt értelemben a költészetnek az a faja, mely meglévő minták szem előtt tartásával kicsinyes tárgyat és tartalmat szed versbe gúnynyal és élczczel az olvasó mulattatására (adjuvant urbanitatem et versus commode positi, seu toti ut sunt…, quod fit gratius, si qua etiam ambiguitate conditeur…, seu verbis ex parte mutatis…, seu ficti notis versibus similes, que παρωδια dicitur, Quint. 6, 3, 96). E fajt a görögök mívelték s legrégibb ránk maradt terméke a homerusi (l. o.) batrachomachia, mely a békák és egerek harczát tárgyazza az Ilias költői dictiója modorában. Egy másik régi költeményből, a Homerus (l. o.) neve alatt járt Margitesből csak elenyészően csekély töredékek maradtak fenn korunkra. De a későbbi parodistikus irodalommal sem bánt el kiméletesebben a sors, csak fragmentumokat juttatott el időnkig, noha Polemo, a polyhistor, a parodia-írókra (προς Τιμαιον cz. műve 12. könyvében) fölhívta volt kora figyelmét. Utóbbi a parodia föltalálóának (Athen. 15, 698B) az ephesusi Hipponaxot mondja, Aristoteles pedig (poet. 2) a pálmát a peloponnesusi háború idején élt thasusi Hegemónak osztja oda e faj művelődése terén, ki Athenaeben főleg Γιγαντομαχια czímű költeményével aratott busásan elismerést. Nagy kedveltségnek örvendett azonban a macedoni Fülöp kortársa, a parusi Euboeus is, ki legalább négy könyvre terjedő parodiákat írt. Legtöbb reánk a N. Sándor korából való pitanai Matróról maradt, kinek ’Αττιχον δειπνον-áról némelyek azt tartják, hogy a maga sértetlen egészében juttatta reánk Athenaeus (4,13D–137C). Költeménye, melyben főleg Homerusból vett verseket alakít át czéljaira, Xenoclest athenaei rhetornak és parasitájának dőzsölését zengi meg humorosan ugyan, de nem kifogástalan verseléssel. Vele rokon szellemű volt a gelai Archestratus (l. o.). Mindezek hexametrikus versekben költöttek, s ekként az epos költői dictióját voltak kénytelenek utánozni. Aristophanesszel a tragoedia parodizálása jő divatba s közel hozza e műfajt a comoediához verselési formájában is. A gúnyoros költészetet ionicus versekben (metrum Sotadeum) a maroneai Sotades művelte sikerrel; működése Ptolemaeus Philadelphus korába esik. Εις ’´Αιδου χαταβασις, Πριηπος, εις Βελεστιχην, ’Αμαζων czímű költeményei, az ú. n. χιναιδολογια-nak, a lascivus piaczi bohóczjáték izlésében fellépő költészetnek voltak képviselői; a beleszövött moralis elmélkedések azonban a köznapiasság színvonala fölé emelték, miért még Ennius is érdemesnek tartotta (Sota czímmel) latinba átültetni verselményeit, hatást gyakorolva vele utódjára Luciliusra is. A parodistikus irodalomról tájékoztat Peltzer, De parodica Graecorum poesi (1855), az epikus versformában írt töredékeket összegyüjtötte Brandt, Parodorum epicorum Graecorum et Archestrati reliquae czímmel (Lipsiae, 1888). Sotades fragmentumait kiadta Hermann, Elementa doctrinae metricae (Lipsiae, 1816) 445 skk. ll. V. ö., még Σιλλοι. V. R.
