A FEKETENYAKÚ VÖCSÖK. Colymbus nigricollis (Brehm) 1831.
A FEKETENYAKÚ VÖCSÖK.
Colymbus nigricollis (Brehm) 1831.
Colymbus nigricollis (Brehm) 1831.
[Colymbus auritus GM. (nec. L.) NAUM. BUFF* – Colymbus duplícatus MÜLL. – Colymbus nigricans SCOP. – Colymbus cristatus MÖHR. – Podiceps nigricollis BRHM. – Podiceps recurvirostris, orientalis, bicornis BRHM. – Podiceps ambiguus LESS. – Procoptus auritus KAUP. – Otodytes auritus REICHB. – Dytes auritus GRAY.
Számos szerző, főleg a régebbiek, előbbi fajjal összezavarták; azért van oly keveredés az elnevezésekben.
Népies nevei: fütyülő- vagy csicseri bujár és kis bujár (Velenczei tó).
Jegyei: alig csörgőrécze nagyságú; csőre fekete, hegye – főleg az alsó káváé – fölfelé hajló; feje, egész nyaka, torka, felső teste fekete; szemei mögött sarlósan a nyak felé huzódva széles, felül aranysárga, lejebb aranyvörös tollpamat; szárnya szürkésfekete, fehér tükörrel; a nyak alsó része, a begy és alsó test oldalai rozsdásbarnák; alsó test fehér; lábai zöldesfeketék; szeme tüzes, karminvörös. A tojónak aranysárgavörös tollpamata kisebb, nem oly élénk, mint a hímé. Téli tollazatban felül sötétszürke, alul fehér, a nyak alsó részén szürkés árnyalattal, a tollpamatok hiányoznak. (Fejének képe: I. köt. X. tábla).
Mértéke: H. 28–31; Sz. 12–13,8; L. 2,8–5; Cs. 1,9–2,3 cm. Európa mérsékelt és déli övét lakja, északra alig megy Norvégiáig s Németországban már ritka. Spanyolországtól Japánig s délen Afrikában közönséges. Nálunk is gyakori madár s nádas tavainkat népesíti, főleg azokhoz ragaszkodván, melyek sok vízinövényt, hinárt, békanyált (Characeák) éltetnek. Megint a Velenczei tó az, mely e vöcsök előfordulását és költését véve, igazi «locus classicus». Különösen az utóbbi években szinte évről-évre több keresi föl s nagy, százakat számláló fészektelepekben költ itt. Költözködő madár s első érkezésének országos középnapja április 11–12. Velenczén 11 évi megfigyelés szerint: kis csapatokban érkezik, melyek a mozgalom delelőjén mindinkább sűrűbbek és számosak; 20–30 darab, sőt több is akad egy-egy csapatban.
A megérkezők fészkelő helyök táján, a síkvizen együtt tartva úszkálnak, folyton hallatva víb, víb, pib, víüb, víb bü bü, víűb bü bü, víüb bibi szavukat. Ha üldözzük őket, bukdácsolva menekszenek, de ha igen nyomukon járunk, pl. több ladikkal, csakhamar szárnyra kapnak s alacsonyan a víz fölött jó gyorsan surrantgatnak odább. Magasra ritkán, csak nádasnak vagy puskásoknak hajtatva emelkednek, de sohasem annyira, hogy lövés el nem érhetné. Ilyenkor lábaikat villásan kétfelé vetik s fark hijával ezekkel kormányoznak. Repülésök általában igen sebes, de egyenletes. Megsebesültek a vízre esve, azonnal elbuknak s lőtávolon kívül mutatkoznak újra, tehát nehezen keríthetők meg. Megesik, hogy csapatba lőve, egy lövésre 3–4 darab esik le, de a vízre érve, mindannyi eltünik s jó vártatva az előtted leesők annyira mögötted buknak föl újból, hogy alig érhetők utól. A tavaszszal visszatérők legjavarészt már nyári dísztollazatban vannak, néhány az átmeneti kopottasabb köntösben. Májusig a párok szétszakadoztak, fészkeiket megrakták s kezdenek költeni. A fészkek kis kiadásban szakasztott olyanok, mint a búbos vöcsök fészkei, s főleg nem igen sűrű, kopottas kivesző nádasokban, velenczei szólással a «rigyákban», találhatók. Utóbbi tóságon, a hol nagy fészkelő telepjök szomszédos a danka sirály fészektelepeivel, oly sűrűen vannak fészkeik egymás mellett, hogy alig lehet ladikkal közéjük járni, a nélkül, hogy lépten-nyomon fel ne borítsunk közülök egyeseket. Mikor a telephez közeledünk s a madarak – úgy május első felében – rendesen négy, igen ritkán öt tojásból álló fészekaljukat kotolják, már jó messziről észrevéve hajónkat, mind lecsúsznak a fészkekről s betakarva tojásaikat, a mennyire hamarosan lehet, elhagyják tanyájukat, a tisztás felé menekülve, siránkozva. A tojások, mint a fészkeik is, hasonlók a többi fajokéihoz, csakhogy aránylagosan testük nagyságához mérten kisebbek. (XXXIX. tábla.)
Tojásmérték: H 43–45; Sz. 29–31,6 mm.
A kotlás 3 hétig tart s a párok felváltva ülnek. Telepeik nem tiszták, mert 20–30 szárcsa, néhány czigányrécze is fészkel közöttük, a nélkül, hogy sokat törődnének e nekik ártalmatlan együttéléssel. Vöröses barnán és feketén hosszantcsíkos pelyheseiket, szintúgy mint a búbos vöcsök, hátukra veszik s úgy hordozzák, tanítván őket úszni, bukni. Minthogy a fiókák kikeltével a hinár, s Velenczén főleg a békanyál is, fel szokta magát adni, sokszor annyira, hogy a halász boszankodva kifakad: «ez a békanyál oly sűrű, hogy bepókhálózza még a halászgazda szemét is» – értvén így a nehézséget, mely a halászat gyakorlását akadályozza – a kis vöcsök-apróság sokszor belekerül ez áthatatlan szövevényességbe s nagy azok száma, mely hinaras esztendőkben életét így veszti. E mellett tojásaikat a vízi kigyó, vizi patkány, nádi kánya is erősen tizedeli, az öregek közt meg a piócza is vérengzik, mert a fészkén a ülő anyamadár altestébe kapaszkodik, s a költés melegségében, odaadásában mindent felejtő madár vérét szívja. Egyszerre csak, vérveszteségtől elgyöngülve, lefordul s ha több vérszopó csimbeszkedett bele, el is pusztul. A gazdaságra közömbös madár ugyan, mert a halászatnak legföljebb ott árthat, hol tömegesen fordul elő. De tápláléka nem is főleg a hal, hanem mindenféle vízirovar, ezek álczái, nemkülönben növényrészek.
