Kritikai Lapok
Kritikai Lapok
Ily előzmények után indúlt meg ugyanaz évben, 1830-ban, a Kritikai Lapok című folyóirat, Bajza kiadásában és szerkesztésében, Kölcsey, Vörösmarty, Toldy és Fenyéry közreműködésével. Az előszóban a szerkesztő hadat izent mindennek, a mit irodalmi állapotainkban egészségtelennek tartott. »Kritika kell közöttünk, meg nem kérlelhető és kemény kritika, de részrehajlatlan, de igazságos. Ki kell irtanunk a hizelkedés, a szolgai csúszás lelkét; ledöntögetünk szobrait a bálványozásnak; elrezzentenünk a lelketlenséget; kimutogatnunk egymás vétkeit, botlásait, kimutogatnunk az útat, melyen nagy nemzetek példájaként a tökély magas pontjához vergődhetni.« A folyóirat jórészt be is váltotta, a mit előszava igért. Kemény, részrehajlatlan kritikát gyakorolt kicsinyek és nagyok felett. Még a legtekintélyesebbet, Kazinczyt sem kimélte, mikor ez Pyrker László egri érseknek németül írt legendaszerű költeményeit, a Szent Hajdan Gyöngyeit, magyar fordításban kiadta. A főpapot, ki a német irodalmat gazdagítja, s a fordítót, ki verses művet prózában adott vissza, a Kritikai Lapok keményen megtámadták. Kazinczynak nemcsak a támadás fájt, hanem még inkább az a hang, mely a támadók (Toldy és Bajza) cikkein végigvonúl. »Ez nem a tárasági tónusok hangja«, – így panaszkodik, mire Bajza végszavában ezt válaszolja: »Jó leszen e különben is nem kedvelt tárgy felett támadt versenyt félbeszakítanunk, annál is inkább, minthogy azt a tek. úr a szép társaságok tónusában szeretné folytatni, azokban pedig a csak a bókokat kedves, az ellenmondás vétek.« Mily ellentét a demokratikus nyereségű Bajza és az arisztokratikus finomságú Kazinczy közt! Valóban a hang, melyen a Kritikai Lapok szólnak, már nem az, melyet Kazinczy honosított meg az írók közt. E tekintetben joggal nevezték Bajzát az irodalmi erkölcsök újítójának, ki az írói világban a republikánus erényeket iparkodott meggyökereztetni. Legjobban jellemzik őt saját szavai, melyeket 1845-ben egy költeményben Deák Ferenchez intéz:
Légy idvez, s vedd baráti jobbomat,
A mely hízelgést írni nem tanúlt,
De nem remegni is, ha írni kelle,
Mit a meggyőződés igaznak ismert,
Bármennyit tett kockára a betű.
Mert, hol nem ígér a beszéd sikert,
Lehet hallgatni: ám, ha szólni kell,
Mást nem szabad, mint lelkünknek hitét.
A mely hízelgést írni nem tanúlt,
De nem remegni is, ha írni kelle,
Mit a meggyőződés igaznak ismert,
Bármennyit tett kockára a betű.
Mert, hol nem ígér a beszéd sikert,
Lehet hallgatni: ám, ha szólni kell,
Mást nem szabad, mint lelkünknek hitét.
