Nagyiai Cigányok
Nagyiai Cigányok
Meghasonlott lelkét sokáig ezek az emlékek vonták ellenállhatatlanul, s közvetetlen hatásuk alatt keletkezett még 1851-ben, a Nagyidai cigányok, az egyetlen terjedelmesebb költemény, melyet Arany ebben az egész évtizedben befejezett. Tragikus hangulatából legnagyobb komikus alkotás. Csóri vajda szedett-vedett cigányainak kellene megvédeni Puk Mihály ellen Nagyidát; de ők a dolgot igazi cigányosan veszik: a mijök van, sietnek ellakmározni, a hirtelen uraságon összeverekszenek, puskaporukat mulatságra és hősködésre elpuffogtatják, mellyesztik a meg nem lőtt madarat, álmukban meg is verik az ellenséget s megalapítják a Cigányországot; mig azután ki nem dobálják valamennyit a fészekből. A mi a genialitás szikrázó erejét illeti: Arany összes művei között remekebb nincs ennél az egy időben sokat ócsárolt Cigányoknál. Komikai époszra már tárgyat sem lehetne alkalmasabbat képzelni: hősköltemény egy népről, melynek mondái adomák, egyetlen hadi vállalata hahotára keltő tréfa, s a közfelfogás felőle, melyre a költő támaszkodhatik, mindig és mindenfelé komikus. Ez a szájas, eleven, kapzsi, de nem komoly dologra született gyülevész nép áll szemben a tunya és buta tudákosság elbizakodásával s tulajdonkép osztozik vele a nevetségesség kudarcában: Puk Mihály haditanácsa, ágyú-katasztrófája és pöffedt bevonulása Nagyidára nem kevésbbé nevetséges, mint Csóri vajda álmodott hősködése, dicsősége s végül ebrudon kivettetése. Valóban, a komikai koncepció és felfogás mélységét és szilaj erejét tekintve, leleményének gazdag egyszerűségét és kerek eredetiségét, komikai erének a mulatságos figurák egész tömegében s a tarka jelenetek változatos sorában mindig bő, szabad és jellemző áradását: Arany remeke a világirodalom víg époszai közűl a legkiválóbbakkal is kiállja a versenyt. Vajjon hol találjuk párját a cigánycsata féktelen kedvének és ötletgazdagságának, a jellemző erő és felfogás ily fensőségével? Híres nyerseségei is olyan becsületes, csak a neki-vadúlt kedvet jellemző nyerseségek, melyeken csupán finnyáskodás akadhat fenn. De a költőnek ez a komikai ere, ennek ilyetén fölfakadása, föltarthatatlan, tréfában nem válogatós, sőt magáról szívesen el-elfeledkező áradása: megint a magyar nép szívének egy jellemző hangja: a sírva vigadásé. Mert ilyennek jellemzi a Bolond Istók második énekében maga Arany azt a hangulatot, melyből a Cigányok születtek. Lelkének tört tükre torz vonásokban mutatott mindent: múltat és jelent, tévedést és dicsőséget, hibát és erényt, nagyságot és szenvedést. Úgy tetszik neki, mintha az aligmúlt napok dicsőségét mi is csak úgy álmodtuk volna, mint Csóri, a csupán hiúságunk és viszályaink eredménye: bukásunk, megaláztatásunk lenne a valóság. Egyenes vonatkozást a forradalomra csak a költemény hangulatában találhatunk; de részleteiben, alakjaiban keresnünk már egyáltalán nem szabad és nem lehet. A keserűség és fájdalom belső vívódásai között, melyeknek kínjait Arany érzékeny szervezete nem bírta el s csak valami rendkívüli, erőszakos kitöréssel könnyíthetett magán:
Oly küzdelemre, mely világcsoda,
Kétségbeesett kacaj lőn Nagyida.
Kétségbeesett kacaj lőn Nagyida.
Érdekes, hogy e szomorú napok leghevesebb hazafiúi felindulásának kifejezésére Vörösmarty is a cigány képéhez fordúl, mint Arany; de egészen más módon. Arany torz éposza az elbírhatatlan fájdalom mámorából fakadt: kínjai közt a kedv féktelenségében keres enyhülést s kacagva sír; vádol, de csak azért, hogy vádjával is önmagát sebezve, szabadabban folyjon szíve vére. A Nagyidai cigányok költője hasonlít a haldokló Moličrehez, mikor a Képzelt beteget írja és játszsza.
