Bacsányi művei
Bacsányi művei
Bacsányinak költői és eszthetikai munkái múlt századi irodalmunknak java termékei közé tartoznak, sőt emezek határozottan a legszélesebb körű tudományról, legmélyebb elmélkedő képességről s oly finom s éles érzékről tanúskodnak, a milyent Kazinczynál is alig találunk fogsága előtt. Mint költő, kizárólag lirikus. A hazafiság mély érzelme uralkodik lelkén s majdnem kizárólag ebből a körből veszi tárgyait. A szerelemért epedő sóvárgás alig egy pár költeményében érezhető. Nemzetünk szenvedései, a jobb napok reménye, az európai politikai változások, íróink küzdelmei s kiválóbb államférfiaink dicsősége adnak eszméket s érzéseket költészetének. Majd búsongva tekint a nemzet viszontagságos múltjára, s »visszavonás« és »irigység« pusztításaira; majd óvja a nemzetet, hogy tüze el ne ragadja, bár örömmel telik szíve, midőn nyelvünk s irodalmunk föllendülését látja. S noha a francia mozgalmak eszméit szeretné átültetni a magyar szellemekbe s óhajtja, hogy a természeti jogok politikai tekintetben is érvényesűljenek a jobbágyokra nézve: József uralkodásának végén csak a nemzeti kiváltságok visszaállítását sürgeti. De egyszersmind kétség és remény hullámzanak lelkén, midőn látja, hogy a szabadság kigyúlt fényét minden sűrű homályba vonja a patakként ömlő embervér. Hangjában, akár episztolát, akár ódát vagy elégiát ír, sok igazság és közvetetlenség van, s nem hiányzik belőle valami komor páthosz sem. De az elmélkedő elemet nem mindig tudja áthatni az érzés melege. Legkevésbbé sikerűltek heroidjei, a melyek egy képzelt helyzetből eredő bánatos érzéseket zengenek. Legjobbak a fogságban átélt kínos napok végtelen egyhangúságát, a léleknek önmagával folytatott tépelődést, rabtársának (Szentjóbi Szabónak) a lassanként pusztító kórral való végső küzködést panaszló, több helyen az ódai fenségig vagy a himnusz áhitatáig szárnyaló elégiái, a melyek éppen olyan meghatók, mint a mily értékes költői termékei az újabb lirai iránynak.
Bacsányi János.
Bacsányi prózai műveiben először találunk tisztább eszthetikai ízlést és mélyebb történeti felfogást. A mit ő a fordításról ír Gatterer után, a hogy Bessenyei pályáját, Ányos költészetét, Milton remek époszát s Ossián műveit fejtegeti, mely utóbbiakat sikerűlt részletekben ő ismerteti meg először a magyar közönsgégel, mindaz ma is értékes és becses. Ő is, mint Kazinczy, nagy hasznot remélt irodalmunkra az elismert jeles művek fordításából. S mig Kazinczy a gyakorlatban adta számtalan példáját a különféle nemű és stílű munkák szabatos vagy szigorú fordításának: Bacsányi elméletileg kivánta először tisztázni e nagy fontosságú kérdést. A tartalmi és alaki hűség követelményeit egyformán sürgeti s kimondja, hogy »a fordításnak az emberi irás hív és igaz másának kell lennie.« Később még részletesebben magyarázza, hogy »az írót, kinek munkáját forítjuk, nyelvünkön úgy beszéltessük, mint ő tulajdonságaihoz és írása módjához képest beszél vala, ha maga ezen a nyelven írt volna«. A Rájnissal e kérdésben folytatott polemiája, a melyben Milton művészetét is védelmezi, határozottan az ő részére biztosítja a győzelmet. Nagy olvasottsága, tág látköre, eszthetikai finom míveltsége, alapos felfogása, szinte hasonlíthatatlan történeti érzéke valamennyi prózai dolgozatában láthatók.
Bacsányi és nejének közös síremléke Linzben.
