Kritikai dolgozatai
Kritikai dolgozatai
Nagy készültsége és ritka igazságszeretete egyaránt képessé tették a műbírálói tisztre. Már első dolgozata, mely Csokonai munkáinak kritikai megítéltetések címmel 1817-ben jelent meg, a kész kritikust mutatja, kit határozott célok és elvek vezetnek. Eredetileg az Erdélyi Muzeum számára készült a bírálat még 1815-ben, hanem Döbrentei addig halogatta a szokatlanul kemény hangú kritika kiadását, míg Kölcsey végtére megsokalván a dolgot, dolgozatát az időközben megindúlt Tudományos Gyűjteménynek engedte át közlésre. Mint egy levelében maga mondja, bírálata »új manierú«, a mennyiben »a munkák recenseáltatásáról az író individualitására vitetik vissza az olvasó«. Azon van, hogy a megbírált költő fejlődéséből magyarázza ki költészetének sajátosságait. Abból indúl ki, hogy vizsgálja: kihez hasonlít leginkább Csokonai költői egyénisége? Úgy találja, hogy a német Bürgeréhez. A párhuzam, melyet ezután e két költő között megvon, találó elemzését adja egyéniségüknek és irányuknak. Ez elemzés alapján arra az eredményre jut, hogy »sokat, a mit Schiller a maga nevezetes recenziójában Bürgerről mond, szóról-szóra lehet a magyar poétáról is mondani«. Csakhogy a Schillertől kölcsönzött mérték, valamint a Kazinczytól és a német eszthetikusoktól elsajátított ideliasztikus elvek elfogúlttá teszik Kölcseyt a megbírált költővel szemben. Csokonait legélesebben fejletlen ízlése s népies hajlamai, a köznép nyelvéhez való ragaszkodása miatt rója meg. Valóban, ez az erős egyéniségű, izmos, bár kiforratlan tehetségű költő, a maga népiességével s realizmusával, szükségképen ellentétben állott Kazinczyék eszményi irányával, a harmóniára törekvő, választékos klasszikai szellemmel. De Kölcseyből, midőn Csokonai felett pálcát tör, nemcsak az idealista eszthetikus, hanem a lelkes nyelvújító is beszél. Az ósdiak Csokonaira szerettek hivatkozni, mint a ki nem volt nyelvújító s új szavak nélkül is nagy poéta tudott lenni, a mi szerintük a nyelvreform szükségtelenségét bizonyítja. Ezt az érvet igyekszik Kölcsey semmivé tenni, mikor kimutatja, hogy Csokonai emelkedésének egyik akadálya éppen az volt, hogy a köznép nyelvét és ízlését követte. E szempontok magyarázzák meg, hogy Kölcsey, bár a megítélt költő fényoldalai közül is találóan emel ki néhányat, egészben véve túlszigorú, sőt itt-ott igazságtalan volt iránta. – A hatás, melyet e bírálat kellett, ma szinte különösnek tetszhetik. A közönség és az írók egyaránt felzúdúltak a vakmerő kritikus ellen, ki ily kiméletlen kézzel nyúlt a nemzet egyik bálványához. Magában a Tud. Gyűjteményben Pálóci Horváth Ádámtól egy hosszabb gúnyvers jelent meg ellene (A meghalt Csokonai Vitéz Mihály az élő Kölcsey Ferencnek) s ugyanazon évben, 1818-ban, Némethi Nagy János röpiratban igyekezett Kölcsey »olcsárlásait« megcáfolni. »Hát már ez az ember – kiált fel a röpirat szerzője, – ilyen büntetlen gázol és mocskolódik Nemzetünkön? Már senki se lesz, a ki egyenesebb gondolkozásra hozná?« Később is akadtak, kik Csokonait kritikusával szemben védelmökbe vették. Fáy András (a Muzárion IV. kötetében) a költő mostoha körülményeit, kora és közönsége előítéleteit, munkássága rövidségét hozza fel mentségére. Szalay László (a Muzárion-ra tett Észrevételekben) igazságtalannak és erőszakosnak mondta a párhuzamot Csokonai és Bürger közt s hangsulyozta, hogy Csokonai szintúgy utat tört mint Kisfaludy Sándor, s így őt nem kiszakasztva, hanem a literatúra egészében kell megítélnünk. Egyedül Kazinczy üdvözölte örömmel tanítványát az új téren. Szentgyörgyihez és Kishez intézett leveleiben azt írja, hogy literatúránk ily kezdet után bizonyosan haladni fog. Igazságot a megbíráltnak s a bírálónak utóbb Toldy Ferenc szolgáltatott a Csokonai műveihez 1846-ban írt életrajzában.
1. Kölcsey arcképe. (Eredetije Szatmármegye nagykárolyi székházában.)
2. Emlékoszlopa Szatmár főterén. 3. Szülőháza.
