A Katalin-legenda
A Katalin-legenda
A hóhér levágta fejét; de vére nem ömlött. »Tej folya derekából a szüzességének jegyére.« Az égből angyalok szálltak le s testét »Sinai hegyre el-felvivék«. Lelke fölrepűlt a mennyországba.
Az elbeszélés meséje elég szaggatott, de mégis van némi kerekdedsége; egyes részletei ügyesen vannak megalkotva, s mi a legendairodalomban szinte egyedüli oldala: a lelki állapotoknak némelyes rajzolása sem hiányzik belőle. Tényleg a szív és erkölcsi eszmény erejének fönséges gondolata s az anyagi erő gyengesége azokkal szemben, egy középkori magyar emlékben sincs ily jó lelemény szerént s ennyi elevenséggel kifejezve, – bármily fogyatékos és feledékeny is aztán a jellemzés s a kidolgozás.
Szilády Áron Pelbártot hitte a versezet írójának. De ennek a véleménynek több számottevő adat ellene mond, s legtöbb valószinűség a mellett szól, hogy a verses művet, részben a Pomerium alapján, egyéb kezek írták. A katholikus hazafiság, melyet a régi énekek hirdettek, nem maradt már sokáig az egész nemzetnek sajátos érzése. Az énekek közül több még tovább is az összes magyarok ajkán zengett, részben mivel szépségök varázsától a protestantizmus sem birt megválni, a legenda megmaradt, a hol maradt, klastromi olvasmánynak.
