A honfoglalás
A honfoglalás
E kegyes és bölcs vezér egészen az események fölött van tartva. Csodás születése és nyomtalan eltünése között egy nagy nemzeti vállalat sikere foglal helyet; de maga nem követeli érdeklődésünket. Inkább nyugalmas fenségben áll előttünk, mint tettekben, eseményekben, résztvéve mozgalmas küzdelmekben. E hideg méltóság távolítja, semmint közelíti alakját, melyet különben a hagyomány élénken megrajzolt.
Botond párbaja a göröggel. (A Képes Krónikából.)
Fia és utóda Árpád, bölcseségben és vitézségben egyaránt kitünő, de a naiv költészet őt is inkább föl-, mint kiemelte; ő nem lett a mondai elbeszélésnek kedves – inkább tisztelt – alakja. Bölcsességét a fehér ló regéje, vitézségét a Zalánnal vivott ütközet jellemzi. Amaz legrégibb, ránk maradt históriás énekeink egyikének, a Pannónia megvételéről szólónak, emez pedig újabb költészetünk első nagy nemzeti époszának, Vörösmarty Zalán futásának szolgáltatta tárgyát. E két esemény köré a honfoglaló vezérek tettei fonódnak egymás mellé sorakozva, egymáshoz és Árpádhoz lazán fűzve. Úgy látszik, hogy a honfoglalás szerte kalandozó vezéreiről egy igen gazdag hagyomány élt, de a népies költészet egybeszövő mondai szerkesztésben nem dolgozta föl.
A magyar történet elbeszélésében, a felkészülődésnek, a vándorútra kelésnek, a vezérek választásának, a kémek kiküldésének elmondásában, mintha ismerős történetet hallanánk, a hún események megismétlését. Van bizonyos rokonság a két nemzet őstörténetének elmesélésében, az előadás menetében, mely talán epikai ismétlésképen is elfogadható lenne. Úgy hinnők, hogy az elbeszélés eredetileg a magyar történet hagyományaiból támadt, és a hún történetben csak mint költői visszavitel szerepel. A krónikás teljes hún hagyományt vagy nem talált, s ezért fordúlt a magyarok bejöttéhez, vagy ha talált, nem akarta fölvenni, nehogy a külföldi krónikásokkal ellenkezésbe jőjjön. Különben is azok a magyarokat keleties szokásaik, kétségtelen ethnografiai jellegök és megjelenésök módjában való egyezésök miatt egyenesen Etele ivadékainak, utódainak tartották. Már a honfoglaló csaták leírása egészen különbözik a két elbeszélésben. Etele hadi szerencsével és a háború jogán foglalta el a Duna-Tisza közét, Árpád örökösödési és szerződési jogon; harcait inkább a szerződést meg nem tartó fél büntetésére, mint a fegyver jogáért indította meg. E hadjáratot a hagyomány megőrizte, de a népi költészet ép úgy nem foglalta egységessé, mint a vezérek külföldi háborúinak emlékezetét. A hún és magyar mondának egy úton induló, de utóbb szétágazó szálai ismét találkoznak ott, a hova két hősük pihenni tér. Etele Budavárában székel, Árpád is itt üli meg a honfoglalás áldomását s a közelben, Csepel szigetén, üti föl sátorát és nyugszik meg.
Lél vezér. (A Képes Krónikából.)
A vezérekről szóló hagyomány gazdag anyaggal egyre gyarapodott, de nem tudott egy alak köré lerakódni; a fejedelmek, Zsolt és Taks, s a vezérek, kürtös Lél s a nagybárdú Botond, mind éltek a hagyományban, tetteik és nevök emléke megmaradt. Amaz Regensburgban felakasztása előtt kürtjével agyonüti a német császárt; emez Konstancinápoly előtt, a görög császári pár szeme láttára, legyűr egy óriást és bárdjával bevágja az érckaput. Mondák szövődnek még Bulcs, Bors, Töhötöm és többek köré. Azonban mindannyian külön-külön, egyes ember, egyes esemény emlékét őrizve, nem együtt egy kiváló hős, egy korszakos esemény epikai tekintélyének szolgálva.
E véleményre krónikáink előadása jogosít fel, s az a tény, hogy éppen a pogány korban már nyomára akadunk az énekesrendnek, s egykorú történetíróknál, mint THEOPHILACTUSnál, kétségtelen adatokkal bírunk az ős magyarok dalairól. A hetedik századbeli görög író azt mondja a magyarokról, hogy énekeket zengenek a földnek. EKKEHARD krónikás a tizedik század elején a szent-galleni harácsoló kalandorok énekeiről emlékszik. A magunk krónikásaiból is akárhány bizonyságot idézhetünk.
