Ősköltészetünk köre
Ősköltészetünk köre
A naiv költészetnek letűnt életéről nemcsak krónikáink tanúskodnak. Hiteles följegyzéseink vannak már a legrégibb időtől kezdve, hogy a magyar nép mindenkor énekelt, nemcsak vallásos éneket istenei dicsőségére, nemcsak a tűz tiszteletére, nemcsak a hadi vitézség táplálására, szóval nemcsak vallásos, hanem világi dalokat: hanem énekelte a múlt nevezetes eseményeit, dicsőségét, történetét, énekelt epikai dalokat is. Tudjuk, hogy ez epikai dalokat egy énekes felekezet emberei mívelték, ők foglalták énekbe a nemzeti hősök tetteit s ők tartották fenn ezeknek emlékezetét, átszállítva dalaikat nemzedékről nemzedékre. E dalos-rend egyenesen a népi költészetet szolgálta, s talán éppen ebből a tényből lehet megérteni, miért nem maradt emlékül csak egyetlen ének is. Kiváltságukat biztosabban őrizte a szájról hangzó, mint az írásból eltanúlt ének, s gondoltak-e még azok leirására is? Ha véletlenül úgy történik, nem lenne-e csoda megmaradásuk, eszmélve siralmas századainkra, az egyháznak ama makacs tilalmára, melylyel a világi költészetet üldözte s ama gondatlanságra, melyben költészetünk és kultúránk emlékei csak a legújabb korig is részesűltek.
Ha azok nem gondoskodtak műveik fönmaradásáról, miért tűntek el az írott költészetre gyakorolt minden hatás nélkül? Mert az öntudatos íróság elveve eltért a népiestől, melyet tudákos maga-bíztában büszkén nézett le s a megbecsűlt idegen minták után indúlt. Így tett Anonymus, bár nem költő, hanem történetíró volt, ki művét azért írja, mert szégyennek tartja, ha oly nemes és dicső nemzet, mint a magyar, eleinek történetét a parasztság meséiből tanulja meg.Így tett a többi krónikás, korai józanságával a lenézett mesékből csak történeti anyagot akart meríteni.S e korból nincs egy nevünk, mert a későbbi korok írói nem gondoltak velök. De maga a népi költészet élt, virágzott s mind külalaki, mind műalaki fejlődésében elérte ama fokot, mely alatt a valóságos népi költészet sehol, soha meg nem állhat. Népmeséink és népies epikánk módjára kerekedhetett ki az ősi költészet naiv éposza is, de krónikáinkban ennek világos nyomára nem akadunk. Azok a részek (Kézainál lib. I. cap. I–IV., Márknál cap. II–VII., X., s utánuk Thuróczinál, lib. I. cap. IV., XI–XIII., XV., XVIII., XX–XXIII. hún mondákra s Anonymusnál különösen a cap. II., III., XV., LV. a magyarra), a melyekben a nemzeti hagyományokra s azokban az ősköltészet emlékeire ismerünk, a nagyobb kapcsolatokra nézve nem fognak e kérdésben eligazítani.
