Magyar hittérítés
Magyar hittérítés
Ellenben a közép- és nyugoteurópai germán népek christianizálása – a keltákról nem is szólva – a hatodik század végén nagyjában befejezettnek tekinthető. A szászok ellenállása a nyolcadik század végével megtöretett s a legkésőbbi térítések, a normann-skandináv törzseké, a X. század közepéig bevégeztetett. És még ott is, hol kemény harcokkal és rázkódtatásokkal járt légyen e megtérés – az első ellentállás megtörése után, e népek a maguk összességében csakhamar meghódoltak az új hitvilág uralkodó eszméinek, intézményeinek, s lelkes hordozóivá és fejlesztőivé váltak. De éppen azért, mert kompakt tömegekben, naiv őszinteséggel és buzgalommal léptek e hit- és kultúrvilágba, melyet a romano-kelta népek alakítottak és fejlesztettek, vihették be ősi népéletök elemeit és belészőhették keresztyénségökbe barbárságuk emlékeit. A Heljand alnémet verses evangélium-harmoniája a IX. századból, a keresztyéni és germán-népiesnek ez a sajátlagos vegyüléke, ezen állapotnak legjellemzőbb terméke és emléke. – A magyar hittérítés ehhez képest igen kései s az ellentállás, a törzsi hagyományokhoz való ragaszkodás igen szívós s igen hosszas. Nem csupán vallási ellentétek összeütközése ez, hanem első sorban két különböző kultúr-állapoté, melyben a faji, nemzetiségi momentumoknak elejétől fogva erős része volt. A Vatha-féle lázadások jelszava és harckiáltásai között nemcsak az az általánosság szerepel, minélfogva »engedtessék meg az egész népnek ritu paganorum élni«, azután »az egyházakat lerontani, püspököket és papokat megölni« – hanem specifikálnak is: »a tizedszedő felkoncoltassék, a Collecta, valamint Péternek emléke is veszszen ki németjeivel és latinjaival együtt«. Az egyházi intézmények s a velük szorosan egybeforrott állami és hatalmi rend ellen irányúltak e lázadások.
