Dávid Ferenc
Dávid Ferenc
DÁVID FERENC kétségtelenül egyik legérdekesebb alakja a XVI. századnak, mert egymaga megtestesíti a reformáció egész szellemi forradalmát, a vallásos fejlődés azon változatos fokait, melyeket Luther, Kalvin, az anabaptisták, Servetus, Socinus stb. külön-külön tüntetnek föl. Élete a XVI. századi magyar hitújítás történetének hű képe, szellemi fejlődése az igazságra törő nyugtalan emberi elmét példázza, mely, ha a hagyományos támaszt elveszítette, ereje fogytáig kutat újabb meg újabb nyugvópontok után. Dávid Ferenc is, a mint a katholikus egyház bámulatosan nagyszerű épületéből egy kövecskét kimozdított, nem pihent meg, míg a hatalmas épületet tetőtől alakjáig szét nem rombolta, nem vigyázván arra, hogy a düledező kövek őt magát is a romok alá ne temessék.
Dávid Ferenc, kit, valamint pap-, író- és elvtársait Heltait, a reformáció tett szászból magyarrá, 1510 és 20 között születhetett Kolozsvárt varga mesterembertől, miért is ellenfelei vargának csúfolták. Külföldi egyetemekről visszatérve, besztercei katholikus plébános lett, de a század közepén lutheránussá és kolozsvári pappá lesz; az erdélyi ágostaiak csakhamar szuperintendensökké választják: 1560 táján az úrvacsora kérdésében Kálvinhoz csatlakozik és maga után vonja a magyar nyelvű protestánsokat, a kik ekkor örökre elválnak a szász lutheránusoktól és a kik követik őt, mint püspöküket az unitárizmusra is, midőn 1565 körül megtagadja a szentháromságot és hadat üzen a lutheránusoknak és kálvinistáknak egyaránt.
Melius rögtön észreveszi a fenyegető veszélyt, egyik hitvitát a másik után tartja Dávidékkal, melyek közül a gyulafehérvári második (1568) és a nagyváradi (1569) a legnevezetesebb. Mindkettőt végig hallgatja János Zsigmond egész udvarnépével, mindkettőben résztvesz a kálvinistáknak és unitáriusoknak egész szellemi gárdája. A viták lefolyását latin és magyar művekben ismerteti mindkét fél, de azonkivül is lázas munkásságot indítanak egymás cáfolására, kivált Melius és Dávid.
