Török Áfium
Török Áfium
Majd a következő évben török ellenére, német ellenére a Mura és Dráva találkozásánál Zrinyivárt emelteti, melyhez maga is naponként három órán keresztül talicskázza a földet, hogy a mint a támadásban, úgy a védekezésben, mint a buzdításban, úgy a munkában is példa legyen. Az ő lázas készülődésében a nemzet izgalma lobog. S megírja egyidejűleg a Török Áfium ellen való orvosságot, mely a legnemesebb és legderekabb riadó, mely valaha elhangzott. Gyújtó lángszavával kiáltva, üvöltve figyelmezteti a magyart a fenyegető veszedelemre, mely a török képében országunkat pusztítja, buzdítva, bátorítva figyelmezteti hazafiságára, hogy ne bizakodjék a szomszédok segítségében, mert nincs egyetlen idegen nemzet is, mely a mi kedvünkért szerencséltesse a maga békességét, mert a vízbe haló embertől fél a hajóban ülő is, hogy le ne vonja magával: a magyar csak maga mentheti meg magát magyar hadvezér alatt, állandó nemzeti sereggel. S megkisérli a veszedelem elhárítását előbb tanácscsal, aztán tettel. Tettében hősi önfeláldozás, tanácsában államférfiúi bölcsesség van, mind a kettő pedig a lángeszű hadvezérre vall. Valóban az Áfium részint politikai szózat, részint katonai emlékirat, mely nemcsak mély belátásával, de – R. Horváth Jenő elismerése szerint – hadi elveivel is bámulatra ragad, mert szinte minden tétele ma is megáll. Zrinyi benne a nemzet felszabadítása s egyszersmind az európai keresztyénség védelme érdekében lángoló hévvel és ragyogó érveléssel szónokol és fejteget, mialatt fel-feltör szívéből a féltő és szerető kiáltás: Ne bántsd a magyart! 1662-ben pedig, mikor Montecuccoli sétahadjárata miatt Kemény János fejedelem Nagy-Szőllősnél elesik, s Erdély, koronánk egyik legszebb boglára, elpusztúl, minek tetőzéseként a nemzeti elégületlenség szava ellen a gőgös olasz egy nagyzó és vakmerő röpirattal védekezik a maga dicsőítésére és a magyarság hadi tudományának, sőt hadi vitézségének becsmérlésére.
