A hívek sorsa
A hívek sorsa
De annak sem volt jobb dolga, a ki távol tartván magát a fölkelőktől, megmaradt a király hűségében, ősei földjén-házában. Az Óh szegény magyarság kezdetű költemény 1697-ben megdöbbentő képet fest arról a durva zsarolásról, melylyel a sikereiben elbizakodott idegen katonaság bánt az ország népével, akár nemes, akár jobbágy volt. Nem elég a sokféle új adó: az akcíza, repartició, porció, melyeket könyörtelenül beszednek, hanem beszállnak a nemesi kúriára, ott dorbézolnak, kártyáznak, kockáznak, esznek-isznak, gőgösen kiszolgáltatják magukat s ha a gazdának nem tetszik háza szabadságának lábbal tapodása: »huncfut« – »rebellis« a neve, megverik, saját házából családjával együtt kiűzik, – »ekképen fizetnek igaz hűségeért«. Oda »az országnak öröme s vígsága«, s oda a nemesi szabadság, oda a régi hírnév, dicsőség, – orvoslást is alig remélhet, mert ellenállásra nyomorúlt, erőtlen a magyar nép:
Ki más országoknak régen parancsoltál,
Te vitézségeddel sok népet meghajtál,
Idegen nemzetet vitézül levágtál,
Sok győzelmekkel triumphust tartottál:
Te vitézségeddel sok népet meghajtál,
Idegen nemzetet vitézül levágtál,
Sok győzelmekkel triumphust tartottál:
Most nem parancsolhatsz, mert nagy te rabságod.
Miként fújják, néked csak úgy köll tánczolnod;
Idegen nemzetre szállott szép országod,
Tűled elvétetett aranyszabadságod.
Miként fújják, néked csak úgy köll tánczolnod;
Idegen nemzetre szállott szép országod,
Tűled elvétetett aranyszabadságod.
A végső sorokban azzal a könyörgéssel fordúl a Szentháromsághoz, hogy megszánta nyomorúságunkat, »Magyarországot tartsa meg békességben«. De a hol a kormány politikája annyira ment dölyfös tévedéseiben, hogy a hívekkel is így bánik, ezzel maga készíté elő útját annak a fölkelésnek, melynek éppen az egész nemzet részvétele adott erőt és jelentőséget.
