11. Imre. (1196–1204) – III. László (1204–5.)
11. Imre. (1196–1204) – III. László (1204–5.)
Endre herczeg lázadása. Endre herzcegsége. Imre király a pápához fordul. III. Coelestin és III. Incze. Endre herczeg ismét fegyverkezik. Boleszló váczi püspök esete. Endre ujabb lázadása. Imre legyőzi. Endre Ausztriába menekül. A testvérek kibékülése. Szerb viszonyok. Imre Szerbia királyának nevezi magát. Viszony az uj Bolgárországhoz. Asen János és Péter. Kalojann czár III. Incze pápához fordul. Surlódások a bolgárok és szerbek között. Imre a bolgárok földjére üt és őket megveri. Fölveszi a bolgár királyi czímet. A keresztesek megostromolják Zárát. Imre király a kereszténység védője. A bogomilok vagy patarenusok. Kulin bán. III. Incze pápa Leó bíborostól János czárnak koronát küld. Imre király a pápa követét a határon letartóztatja. IV. Ottó német királyt támogatja Sváb Fülöp ellen. Ujabb viszály Endre herczeggel. Endre elfogatása. Spalatói Tamás tudósítása. Imre király a Szentföldre készül. Megkoronáztatja fiát, László herczeget. Imre nagylelkűsége Endre irányában. Halála. Jelleme. Endre gyámkodása. A pápa a kis Lászlónak pártját fogja. Konstanczia királyné fiával Lipót osztrák herczeghez menekül. Endre háborúra készül. László halála. Konstanczia Spanyolországba tér s utóbb II. Frigyes császár nejévé lesz.
III. Béla halálos ágyán Imre fiát jelölte ki utódává, kisebbik fiának Endré-nek pedig tetemes kincset hagyott, hogy azon keresztes hadat indítson a Szentföldre, s igy helyette beváltsa fogadalmát.
Ámde a könnyelmű és uralomra vágyó ifjú nem teljesíté atyja utolsó kivánságát, bár a király átkával fenyegeté, hanem a szándékolt keresztes had ürügye alatt sereget gyüjtött és támogatva VI. Lipót stájer herczegtől, 1197 végén fellázadt bátyja ellen. Macsek-nél (ma: Macski), Kőrös-megyében ütköztek meg a testvérek. A harcz Imrére nézve kedvezőtlen kimenetelű vala, mert 1198-ban öccsének a Dráván-túli részeket, Horvát- és Dalmátországot, mint herczegséget kellett átengednie. Endre herczegségéhez Ráma is tartozott, sőt a Narentától délre eső Chulmia is, a mai Herczegovinának déli része, melyet ő csatolt hozzá.
Úgy látszik, mind Imre, mind Endre a harcz megújulásától tartott, s azért osztották oly bőven az egyházi és világi uraknak a birtokokat és kiváltságokat.
Hogy öccsét újabb lázadástól visszatartsa és fogadalmának teljesítésére kényszeritse, Imre király a pápához fordult.
III. Coelestin csakugyan egyházi átokkal fenyegetett mindenkit, a ki Endre herczegnek bátyja ellen segítséget mer nyujtani. Még buzgóbb pártfogója volt Imre királynak a hatalmas III. Incze pápa, a ki 1198 elején foglalta el Szent-Péter székét.
A pápa egyik főczéljául tűzte ki magának a Szentföld fölszabadítását, s azért Endre herczeget mindjárt uralkodása elején felszólítá, hogy teljesítse fogadalmát, s a kereszt felmagasztalása ünnepéig (szeptember 14.) okvetlenül induljon a Szentföldre, különben egyházi átok alá esik és trónörökösödési joga is öccsére száll.
Ugyanakkor a pápa a király kérésére Jób érseknek, Mak nádorispánnak és húsz más úrnak megengedte, hogy keresztes fogadalmuk beváltását későbbre halaszthassák, mert az ország még nem csendesedett volt le egészen, s voltak, a kik a háború újból való kitörését óhajtották.
Csakugyan 1199-ben Endre ismét fegyverkezett. Főbb hívei között találjuk János veszprémi, Boleszló váczi és Elvin váradi püspököket, sőt Mak nádorispánt is.
Imre királynak értésére esvén, hogy Boleszló püspök Endre s magyarországi hívei közt közvetíti a levelezést, s hogy a lázadók pénzüket a váczi templom sekrestyéjében tartják, 1199. márczius 10-én hirtelen Váczon termett s a püspököt felszólítá a kincstár felnyitására. A püspök vonakodására a király még inkább gyanakodván, alkonyat felé embereivel a székesegyházba jött, s az esti ájtatosságot végző püspöktől a kincstár kulcsának kiadását követelé. A püspök most sem engedelmeskedett. Imre ekkor dühösen a templomba lépett és határozottan parancsolta, hogy a sekrestyét nyissák ki. Boleszló tiltakozott az erőszak ellen s az oltárhoz menekült. Papjai körülvették s egy zsoltárt énekelve, Isten segítségét kérték. A király ezen annyira feldühödött, hogy Boleszlót megragadta, s az oltártól lerántva, kifelé vonszolta. Majd odalökte fegyveresei közé, a kik megfogták, a templomból kidobták, a sekrestye ajtaját pedig feltörték. Imre magához vette Boleszló kincseit s az ott talált gyanús leveleket, és eltávozott.
A püspök még továbbra is ujjat mert húzni a királylyal; a rajta elkövetett erőszakoskodásért megszentségtelenítve hitte a templomot s azért megtiltá, hogy benne isteni tiszteletet tartsanak. Imre bosszúból most lefoglalta a püspök tizedét, s megvakítással fenyegette azt, a ki a püspök részéről hírt visz ki az országból. Tartott ugyanis attól, hogy a püspök a pápánál tesz panaszt ellene.
Nemsokára Endre csakugyan fegyvert ragadott. Átkelt a Dráván, de Imre hívei segítségével, a kik között különösen sok német lovag vala, a somogymegyei Rád-nál, a Balaton közelében, öccsét megverte. Endre Ausztriába, Lipót herczeghez menekült, a miért Imre Ausztria és Stíria határát tűzzel, vassal pusztítá.
Imre király ezüst pénze.
Előlapjának körirata: HENRICVS; azaz: Henrik vagy Imre. – Hátlapjának körirata: R(e)X; azaz: király.
Veszerle: Érmészeti Táblái-ból.
1200 tavaszán Gergely biborosnak, a pápa követének és Konrád mainzi érseknek sikerült a testvéreket egymással kibékíteni. Imre szintén fölvette a keresztet s elhatározták, hogy arra az esetre, ha mindketten a Szentföldre mennek, távollétök idejére Lipót osztrák herczeg kormányozza az országot; s ha valamelyikök a Szentföldön meg találna halni, az életben maradt testvér birja a koronát. Endre különben visszakapta előbbi herczegségét, csakhogy egyházi ügyekben Imrét illette a döntő szó.
1201 tavaszán Imre király már indulóban volt a Szentföldre, midőn a szerb viszonyok itthon maradásra kényszerítették.
Szerbiának fejedelme, Nemanja 1195-ben kolostorba vonult s országát két fiának István-nak és Vulk-nak (Vuk) engedte át. Ezek egymással viszályba keveredvén, Vulk Imréhez fordult segítségért. A király nem is késett seregét Szerbiába vezetni, s miután Istvánt legyőzte, Vulkot tette nagyzsupánná, maga pedig fölvette Szerbia királyá-nak czimét.
Szerbiában ekképen tért foglalván, az új Bolgárországgal jutott ellenkezésbe. 1186-ban a nyomasztó adó miatt Asen János és Péter vezérlete alatt a bolgárok és oláhok fegyvert ragadtak urok, a görög császár ellen. Támogatva a kunoktól, elfoglalták a Duna s a Balkán között elterülő vidéket, és hatalmokat szerencsés harczokban mind tovább terjeszték. A birodalom alapítói 1196–7-ben megöletvén, helyökbe ifjabb testvérök, János lépett, a kit közönségesen Kalojann-nak neveztek. Ez folytatta bátyáinak hódításait, úgy, hogy birodalma a Balkán félsziget egész északkeleti részét foglalta magában, s délre Maczedóniába, Thrácziába, északra pedig a Morváig s a Dunáig terjedt. A császár ellenében a bolgárok czárja III. Incze pápához fordult, a ki annál is inkább kész volt támogatására, mert János a bolgároknak a római katholikus egyházba való visszatérését helyezte kilátásba.
A mindinkább terjeszkedő bolgárok és szerbek között csakhamar surlódások keletkeztek, a melyeket Imre király, mint Szerbia ura, nem nézhetett tétlenül, annál kevésbé, mert a bolgár czár elfoglalta volt a Duna-mellékén elterülő vidéket, a melyet korábban III. Béla király Margit leányával hozományul Izsák császárnak engedett át. Hozzájárult, hogy a bolgárok a kunokkal szövetkezve 1203-ban Szerbiára törvén, azt kegyetlenül pusztították, s számos keresztényt foglyul magukkal hurczoltak.
Imre e miatt panaszt tett a pápánál, viszont János czár azzal állott elő, hogy a magyar király több püspökséget foglalt el, a melyek hajdan Bulgáriához tartoztak.
A bolgárok becsapásáért a király úgy bosszúlta meg magát, hogy seregével a Morava mentén a bolgárok földjére ütött s őket egy véres csatában megverte. Diadala emlékeül azután fölvette a bolgár királyi czimet, melyet azonban csak rövid ideig használt.
A bolgár ügy annyira elfoglalta Imrét, hogy keresztes fogadalmának teljesítésére ismét halasztást kellett kérnie a pápától.
Nemsokára egy más esemény végkép elvette kedvét a keresztes hadjárattól. Ugyanis 1202 őszén mintegy negyvenezernyi keresztes had gyült össze Velenczében: olaszok, németek, de leginkább francziák, a kiket a pápai buzdítás birt a kereszt fölvételére, s a kiknek Bonifácz montferrati őrgróf volt a vezérök.
A keresztesek a velenczeiekkel szerződésre léptek, hogy őket Egyptomba szállítsák. De minthogy a kikötött bért nem birták teljesen lefizetni, a ravasz Dandolo Henrik doge azt az ajánlatot tette, hogy a hiányzó összeg fejében segítsék meg Velenczét, hogy Isztriában és Dalmácziában lévő ellenségeit, főleg pedig Zárát megtörhesse.
A keresztesek nem törődve a pápai követ s a fővezér tiltakozásával, 1202. október elején velenczei gályákon csakugyan a tengerre szállottak, s miután megfenyíték Triesztet és Muggiát, november 10-én Zára alá érkeztek.
Partra szállván, azonnal körülfogták és ostromolni kezdték a várost; ugyanakkor Zárában ragályos betegség is pusztított.
Szorult helyzetökben a záraiak mit tehettek egyebet? Az ostrom ötödik napján megadták magukat. A keresztesek szabad elvonulást engedtek nekik, de holmijokat prédául hátra kellett hagyniok.
III. Incze pápa méltó haragra gyúlt, midőn a keresztesek e kihágásáról értesült. A velenczeieket kiközösíté, a kereszteseknek pedig megparancsolta, hogy Zárát többé ne merjék bántani, s a mit elraboltak, azt adják vissza a magyar király követeinek.
Velenczei gályák a keresztes háborúk idejéből.
(A lobogón a köztársaság czímere: a szárnyas oroszlán.)
XIII. századi rajz.
A keresztesek ezt meg is igérték, azonban igéretöket nem váltották be. A telet Zárában töltötték, tavaszszal azután a trónjától megfosztott Angelosz Izsák császár fiának, Angelosz Eleknek felszólítására Konstantinápolyba indultak, hogy a császárságot neki és atyjának visszaszerezzék.
A velenczeiek ily körülmények között nem remélhetvén, hogy Zárát megtarthatják, a templomokat kivéve mindent leromboltak, s azután a szemközt fekvő kis szigeten várat építettek, rá-ráütvén a zárai tengerészekre, a kik városukat visszafoglalni igyekeztek.
Imre király arany bullája. (1202-ből).
A pecsét előrészén díszes, faragott trónon a koronás király alakja, hosszú palástszerű öltözetben, jobbjában a királyi pálczával, baljában az ország almájával. A körirat: † HEINRIC(v)S TERCII BELE REGIS FILIVS; azaz: Henrik, III. Béla király fia. A pecsét hátsó részén különösen érdekes a czímerpajzs, mely a magyar czimer legrégibb alakját mutatja. A pajzs hegyes végű s kilencz vagy tíz pólyára van osztva, melyek közül a négy szélesebb pólyában lépő oroszlánok vannak ábrázolva és pedig a két felsőben három-három, a harmadik pólyában kettő s végül a negyedikben egy. Imre vagy már III. Béla király ideje óta az oroszlán volt Árpádházi királyaink czímerpajzsának díszképe, mely ágaskodó alakban is előfordul. Később az oroszlán alakja eltűnik s pusztán a pólyák maradnak meg. A pólyás czímer hihetőleg III. Béla második nejével, a franczia Margittal honosodott meg nálunk. – A pecsét hátsó részének körirata: † D(e)l GR(ati)A HVNGARIE DALM(acie) CHROAC(ie) RAMEQ(ue) REX; azaz: Isten kegyelméből Magyarország, Dalmáczia, Horváthország és Ráma királya.
Eredetije Bécsben a csász. Udv. Titkos levéltárban. Tull Ö. rajza.
Végre a záraiak magyar pénzen tiz gaëtai gályát béreltek, megrohanták a szigetet, bevették a velenczeiek kastélyát, s azután visszatértek elhagyott, kipusztult városukba, melyet lassanként ismét fölépítettek.
Ha Imre király nem is vezethetett hadat a Szentföldre a pogányok ellen, a kereszténység buzgó védőjeként mutatta magát a boszniai bogomilok vagy patarénusok ellen, kiknek vallását a Balkán félszigetre telepített örmények kezdték terjeszteni Európa délkeleti részében. A X. században egy Bogomil nevű bolgár pap volt e vallás buzgó apostola, azért hívták híveit bogomiloknak is.
A bogomil-vallás mintegy a kereszténység s a perzsa Zoroaszter-féle tan keveréke. Alapelve, hogy Isten a jó, s az emberi lélek az ő kifolyása; de a test s az egész anyagi világ a rossz kútfejének, az ördögnek köszöni keletkezését. A hívő feladata tehát lelkét a test s az anyagi világ kötelékeiből kiszabadítani: vesse meg a világot s annak minden intézményét, még a házasságot is; sanyargassa testét, imádkozzék, viseljen gyászruhát és más vallás hiveivel szóba se álljon.
A XII. század vége felé a bogomil vallás a Balkán-félszigeten már széltében el volt terjedve. Bulgáriába, Szerbiába, Boszniába, Dalmácziába, sőt Felső-Olaszországba és Déli-Francziaországba is elhatott. Az utóbbi helyen híveit albigensisek-nek nevezték.
Az egyház irgalmatlanul üldözte e tant, mely benne is csak az ördög művét látta.
Dalmácziában Máté és Arisztid nevű zárai polgárok, ügyes képírók és ötvösök, szereztek neki sok hívet, mígnem Bernát érsek, Imre király volt nevelője, a két testvért egyházi átokkal sujtván, kiűzte Zárából és javaikat elkobozta. Máté és Arisztid erre ünnepélyesen lemondtak az eretnekségről, mire ismét befogadták őket az egyház kebelébe s javaikat visszaadták. A vezérek példáját mások is követték; voltak azonban, a kik nem akarván megválni vallásuktól, Boszniába menekültek.
Boszniai bogomil sír.
Asbóth: „Bosznia és Herczegovina” czimű művéből.
Boszniában szives fogadtatásra találtak, mert maga a bán, Kulin, szintén a bogomil felekezethez tartozott.
III. Incze pápa, a ki kérlelhetetlen szigorral üldözte az eretnekeket s az albigensisek ellen valóságos irtó háborút inditott, a boszniai bogomilok megfenyitését Imre királynak tette kötelességévé. Felszólítá a királyt, hogy ragadjon fegyvert ellenök, Krisztus s a keresztények sérelmének megbosszulására, és ha Kulin bán nem űzi ki országából az eretnekeket, űzze ki a király őt magát eretnekeivel együtt s vegye el javaikat.
Imre erre keményen rászólt Kulinra, a ki mentegette magát s azt kivánta, hogy a pápa küldjön követeket s tartson vizsgálatot. A pápa csakugyan elküldé Casamare nevű udvari káplánját, a kinek befolyására azután a bogomilok Kulin bán jelenlétében magukat a római katholikus egyháznak alája vetették, megigérvén, hogy ezentúl annak parancsait és szertartásait híven követni fogják. A szerződést a pápai követ két bogomil barát kiséretében elvitte Imre királyhoz, a ki épen a Csepel-szigeten időzött.
Imre megerősité a szerződést, a melyre a két bosnyák barát megbizóik nevében ujra hitet tett, és átadta Kulin bán fiának és utódának, megfenyegetvén őt, hogy a szerződés pontjait s mindazt, a mit a pápa netalán parancsolni fog, megtartsa, az eretnekeket többé nem pártolja, mert különben büntetésül ezer márka ezüstöt fizet, melynek fele a pápát, fele a királyi kincstárt fogja illetni. (1203.)
Ugyanez időtájban a bolgárokban némi hajlandóság mutatkozott arra, hogy a nyugati egyházhoz csatlakozzanak. E körülmény arra birta Imre királyt, hogy a bolgárok ellen tervezett hadjáratával felhagyjon.
A következő évben a pápa, miután már előbb János káplánt küldte volt követül a bolgár császárhoz, Leó biborost bizta meg, hogy János czárnak koronát és zászlót vigyen, őt megkoronázza, s befejezze a bolgárok egyesülését a római katholikus egyházzal.
Imre szivesen fogadta a pápa követét, a kinek küldetése czéljáról úgy látszik nem volt tudomása. Később, midőn megtudta, hogy mi járatban van, azonnal utána küldött s megtiltotta neki, hogy a Dunán Bolgárországba átkeljen, a míg a Magyarország és Bulgária közt fenforgó ügyet tisztába nem hozza.
A követ ennek ellenére folytatni akarta útját. De a kevei ispán fegyvereseivel körülfogta a házat, a melyben a bíboros tartózkodott, úgy hogy sem be, sem ki nem mehetett senki. A bíboros utoljára is kénytelen volt engedni, de a pápánál Imre erőszakossága miatt panaszt tett. Imre a maga részéről is küldött követet Rómába, szemrehányást tevén a pápának, hogy az ő megkérdezése nélkül nyilvánvaló ellenségének koronát küld.
Látni való, hogy Imrét keresztes fogadalmának teljesítésétől maga a pápa vonta el, midőn a bogomilok ellen fegyveres föllépésre buzdítá, még inkább, midőn felszólítá, hogy támogassa IV. Ottó német királyt, a pápa jelöltjét, Sváb Fülöp ellen.
Imre 1203-ban küldött is csapatokat, a melyek a cseh I. Otokárhoz, II. Vladiszláv fiához és Imre herczeg sógorához csatlakoztak, midőn Fülöp ellen Thüringiába indult. A következő évben Imre újra küldött segítséget Fülöp ellen, de ezuttal Fülöpnek kedvezett a szerencse.
1203 őszén Imre öccsével bonyolódott ismét viszályba. Okot erre az adott, hogy Imre két éves fiát, László-t, a pápa beleegyezésével utódjává akarta tenni, holott régi felfogás szerint Endre herczeg tartott jogot a trónra.
Hasztalan kötötte a pápa Endrének lelkére a békét, hasztalan intette fogadalmának beváltására, a herczeg újból fegyvert készült ragadni bátyja ellen, de Imre tőrbe csalta, elfogta, s a Varasd közelében fekvő Kene várába (ma Kneginecz) záratta, a honnét utóbb Esztergomba vitette.
Endre elfogatását Tamás, spalatói főesperes írja le legrészletesebben. E szerint a testvérek hadai valahol a Dráva körül már szemközt állottak egymással, s köztük már-már csatára került a dolog, midőn az ország nagyjai a sereg nagyobb részével elpártoltak a királytól s Endre herczeghez állottak. Csak kevesen maradtak a király oldala mellett, a kik félelmökben futást javasoltak a királynak. E kétségbeejtő helyzetben Imrének mentő gondolata támadt: eldobta fegyverét s csak egy pálczát vevén kezébe, lassú, méltóságos léptekkel egymaga átment öccse táborába. „Majd meglátom, – így kiáltott, midőn az ellenséges tábor közelébe ért, – ki merészli kezét fölemelni királya ellen!” A bátor föllépés lefegyverezte Endre párthíveit; megdöbbenve nyitottak utat a királynak, a ki öccse sátrához érve, megragadta őt, kivezette táborából s elzáratta. A megfélemlett had erre letette fegyverét s a király lábaihoz borulva, bocsánatért esedezett. Spalatói Tamás körülbelül hatvan évvel későbben írta művét, s ez okból különben is regényesen hangzó előadásának hitelessége iránt kétely támasztható, annál is inkább, mert az egykorú kútfők, s a pápa levelei háborúról semmit sem tudnak. A pápa rosszalta Endre elfogatását; ez s a klosterneuburgi évkönyvek állítása, mely szerint a király öccsét csellel fogta el, mutatja, hogy a dolog nem történt oly kifogástalanul, mint azt a Spalatói Tamás előadásából következtethetnők.
Imre király elfogja pártütő öccsét: Endrét.
Than Mór festménye. A Képzőművészeti Társulat műlapjáról.
Az eredeti festmény a Nemzeti Muzeum képtárában.
1204 tavaszán Imre komoly készületeket tett, hogy a Szentföldre induljon. Hogy távollétében az ország ne maradjon kormány nélkül, III. Incze pápa meghagyta az esztergomi érseknek, hogy Imre kívánságára László herczeget koronázza meg; viszont Imre tegyen fia nevében esküt, hogy az apostoli szentszék iránt engedelmességgel fog viseltetni, s a magyar egyház szabadságát tiszteletben fogja tartani.
De mint előbb, úgy most sem lett semmi a keresztes hadjáratból. A koronázás azonban 1204 nyarán megtörtént, nyilván azért, mert a király súlyos betegségbe esett s érezte, hogy napjai meg vannak számlálva.
Halálos ágyán öccsét nagylelkűséggel akarta lekötelezni: visszaadta neki szabadságát, s halála esetére kiskorú fia gyámjává s az ország kormányzójává tette. Néhány héttel utóbb, 1204. szeptember derekán Imre király meghalt.
„Ő egyike volt azon jellemeknek – így ir róla egyik jeles történetirónk – melyekben némi nemes tulajdonságok gyöngeséggel, önállástalansággal összevegyülvén, önmagokkal is ellentétben lenni látszanak: majd a nagyságnak, majd a szánandó erélytelenségnek adják bizonyítványát. Heves, ingerlékeny vére több izben oly tettekre ragadta őt, melyeket a következő pillanatban megbánt s jóvá tenni igyekezett. Az oly méltatlanul megsértett Boleszló püspököt nem sokára fiának keresztapjává tette. A megbántott pápai követet sietett szabadon bocsátani és megengesztelni. Sokat tartott országa határainak épségére, koronájának fényére szomszédjai irányában; az osztrák fejedelmen nem mulasztá el megbosszulni lázongó öccse iránt mutatott pártfogását; a bolgár fejedelem irányában még képzelt jogait is tiszteletben kivánta tartani. Más részről pedig teljes önmegtagadással türte, hogy a szentszék őt járszalagjára kötötte, s annak még az egyedül magától függő országos ügyekben is oly befolyást engedett, minőt sem előtte, sem utána – az egyetlen II. Endrét kivéve – soha sem gyakorolt Róma Magyarországon.”
* * *
Endre nyomban bátyja halála után értesíté a pápát, hogy bátyja intézkedéséből László kiskorúsága idejére átvette az ország kormányát; egyúttal késznek nyilatkozott, hogy eleget tesz bátyja végső akaratának s a mit az elkezdett, azt végre fogja hajtani.
Mindez csak képmutatás volt a herczegtől. Mert ha már bátyjával szemben nem érte be a herczegséggel, még kevésbé érte be most, midőn az ország közvéleménye is feléje hajlott.
Ellenben a pápa szeretettel karolta fel a kis gyermek ügyét. Intette Endrét, ne engedné meg, hogy nehány gonoszok a gyermek ellen áskálódjanak; bánjék vele úgy, mintha gyermeke volna; a pilisi monostorban letett kincset bátyja rendelkezése szerint két harmad részben a templomos vitézeknek, egy harmad részben pedig a kis László számára adassa át; az özvegy királynét is védelmezze meg az őt megillető javak élvezetében; a királyi jövedelmeket kezelje hiven s el ne idegenítse azokat. A magyar főpapokat és főurakat pedig buzdította, ragaszkodnának a kis királyhoz és álljanak ellent annak, a ki méltóságát netalán megtámadni akarná; sőt az özvegyhez és a kis királyhoz hű kalocsai érseket s a váradi püspököt feljogosítá, hogy a király s anyja ellenségeit egyházi átokkal sujthassák.
A pápa gondoskodása azonban hiábavalónak bizonyult.
Endre rossz gyámnak mutatta magát. Az özvegy királynétól Konstancziá-tól megvonta azt a jövedelmet, a melyet neki és fiának igért, sőt azt a pénzt sem adta oda, melyet Imre király számára a pilisi monostorban letett volna.
A királyné nem érezte magát biztonságban többé; elhagyta tehát az országot s néhány hívétől kisérve, fiával és a koronával VI. Lipót osztrák herczeghez menekült.
A herczeg szívesen fogadta az özvegyet s a kis királyt. Endre erre lefoglalta a királynénak visszamaradt kincsét, hadat gyüjtött s Lipót herczegtől a királyné és a korona kiadását követelte.
Már-már harczra került a dolog, midőn László 1205. május 7-én meghalt, s igy a háborúra való ok megszünt.
A korona visszakerült, Konstanczia pedig hazatért Spanyolországba testvérének: Péter, Arragonia királyának udvarába. Nem sokára azonban letette az özvegyi fátyolt s Frigyes szicziliai herczegnek, a későbbi II. Frigyes német császárnak nyujtotta kezét.
Oszlopfő a székesfehérvári székesegyházból.
(Részlet a III. Béla idejében átépített templomból. Jelenleg a Nemzeti Muzeumban.)
Henszlmann: „Magyarország ó-keresztény, román és átmeneti stylű műemlékei” czimű művéből.
II. Endre és neje: merániai Gertrud.
A Hermann thüringiai őrgróf psalteriumában levő kép facsimiléjéről.
Rajzolta Tull Ö.
