LEGELTETŐ LÓTARTÁS
LEGELTETŐ LÓTARTÁS
Magyarországon a legeltető lótartásnak és pásztorkodásnak számos formája élt egészen a 20. század elejéig. Szilaj, rideg tartásmód esetén a lovak egész esztendőn át a legelőn éltek, s márciustól decemberig semmi takarmányt nem kaptak. Télen, havazás után is járták a legelőt, erdőt. Képesek voltak eleségüket a hó alól kikaparni, s legelték a bokrok, fák rügyeit, ághegyeit. Télen némi szénát, szalmát kaptak kiegészítésül, de a zabot látásból sem ismerték. Az állandóan legelőn élő, legfeljebb szénát, szalmát ismerő lovaknak nagy a hasuk. Megfigyelték ezt a hegyi tájfajtáknál (Hankó B. 1943: 24), s az ősi magyar lófajtát leíró utazók is mind megemlítették. Félig külterjes, extenzív tartásmód esetén – s a 18–20. században már ez volt túlsúlyban – a lovak csak tavasztól őszig éltek a legelőn, s a telet istállóban töltötték.
A lovak legelője mindig a füvesebb, hátasabb helyeken van kijelölve. Jól megél a ló a hegyi, havasi, erdei legelőkön is. Legelhet a szarvasmarhával együtt vagy annak nyomában, mert a marha csak a hosszabb füvet tudja lelegelni. A ló az édes füvű legelőt szereti, de szárazon elfogadja a vizenyős, ártéri kaszálók savanyú, sásos szénáját is (például a Hanság vidékén, a dunai árterek vidékén). Ahol lehetett, már a 18. században is elkülönítették a gulyák, csordák, ménesek, juhnyájak járását. Juhnyáj után nagyjószág, ló és szarvasmarha nem tudott legelni.
A legeltető lótartás egész évben itatást, azaz kutakat, vályúkat vagy megfelelő élő vizeket kívánt. Ahol felszíni vízfolyás nincs a közelben, ott a csikósok egyik legnehezebb munkája az itatás, a víz kimerítése volt.
MÉNESEK ÉS PÁSZTORAIK
A LOVAK SZÁMON TARTÁSA, TULAJDONJEGYEK
SZÁLLÁS A LEGELŐN
TERELÉS, ŐRZÉS ÉS ESZKÖZEI
MOZGÁSGÁTLÓ ESZKÖZÖK
