KIFOGÁS A NYÁJBÓL
KIFOGÁS A NYÁJBÓL
A szilaj tinó kifogása a gulyából vagy karámból egykor komoly előkészületet és sok embert kívánó művelet volt. Telelés után vagy késő őszi időben kerítettek rá sort. Erős, mintegy 10 öl hosszú pányvakötél, fogókötél kellett hozzá, amit előbb karikára szedtek, azaz feltekertek. Többnyire egy hosszú, villás végű rúddal nyújtották a hurkot az állat feje fölé és ejtették hirtelen a nyakára. Így jártak el például a szlavóniai uradalmakban. A Kiskunságban dobni is szokták a pányvahurkot a tinó fejére – hasonlóan a csikósokhoz –, de a találatot megnehezítette a magyar marha két elálló nagy szarva (Garay Á. 1935: 114–116; Györffy I. é. n. /1934/b: 125; Tálasi I. 1936b: 198–199). Amikor a tinó nyakán volt a hurok, öt-hat ember tartotta, húzta vissza a pányvakötelet. Egy-egy markos férfi a két szarvát, a harmadik meg a tinó farkát kapta el, s tartotta, amíg feltették rá a marhakötelet vagy az ökörláncot. Annál fogva vezették az istállóba, a jászolhoz, a szekérhez vagy oda, ahova kikötötték. A szilaj tinót sok esetben csak erős, öreg ökrökkel lehetett behúzatni az istállóba. Szelídítése, járomba törése és munkára szoktatása még igen sok időt, hozzáértést és türelmet kívánt (lásd: Közlekedés fejezet).
