KENDŐK, PONYVÁK, LEPEDŐK
KENDŐK, PONYVÁK, LEPEDŐK
Zömmel házivászonból, esetenként zsákvászonból, kékfestőből készült eszközcsoport cipekedő nők számára. A Felföld, Erdély és az Alföld északi tájain a 20. század közepéig használtak edényhordó kendőt. Ennek neve és mérete változó. Többnyire négyszögletű kendő 50 × 50 és 80 × 80 cm közötti méretekben, amelynek két-két átellenes sarkát a ráhelyezett kalács, szilke, tál fölött összekötik, majd kézbe fogva szállítják. Díszes, „sátoros” kendőt használtak, amikor lakodalomba, keresztelőbe vitték a kalácsot, sült húst stb. Állandó eszköze volt a komatálat vivő asszonyoknak. Elnevezései is főként ehhez a szokáshoz kapcsolódnak (komakendő, poszri-kos kendő). Ismert nevei: szervéta, szalvéta, ebédhordó kendő (Paládi-Kovács A. 1989a: 349–351). Hasonló módon használják az ételhordó kendőket a közeli szlovák, lengyel, kárpátukrán területeken. A Mediterráneumban – Portugáliától a Balkánig – a kendőbe kötött merindát (elemózsiát) a nők fejükre téve szállítják.
A hagyományos női és férfi viselethez sok vidéken hozzá tartozó kötényfélék főként apró tárgyak szállítására szolgáltak. A kézben vagy boton vitt, kendőbe kötött kisebb csomagot egész sor szó jelöli: bugyor, motyó, gönc, köcőlék, turba stb. Speciális keskeny kendőket használtak a Tiszántúl sok falujában a vizeskorsók szállításához (korsókendő), a Zempléni-hegység szlovákjai pedig a hátikosár és a puttony felkötéséhez. A ručník mintegy 150 cm hosszú és 25 cm széles vászonkendő, amivel a kosarat hátához szorítja a szlovák asszony, majd elöl a két végét megköti. Hasonló széles pántokat sok természeti nép használ, s a Kaukázus hegyei között is napjainkig fennmaradt (például a csecsen-ingusoknál).
Az északi népterület jellegzetes eszköze volt a hosszú, keskeny vászonlepedő, amellyel az anya a csecsemőjét vagy 1–2 éves kisgyermekét csavarta magához. Ez a gyermekcipelési mód az anya karjait, kezeit szabadon hagyta, s a baba súlyát a nő vállára, testére terhelte. A gyermekhordó kendő szélessége 50–60 cm, hossza 250–300 cm között volt. Rendszerint szőttes csíkokkal vagy hímzéssel díszített pamutos vászonból készült. A keleti palócok és barkók tacska néven ismerték, s az 1930-as évekig használták. (Ezt a szót 1838-ban jegyezték fel először.) A Sajó vonalától keletre tácsi, a Zempléni-hegységben hajtka, lepüdző, póka, tácsi-póka volt a neve és az 1950-es évekig használatban maradt (Valló A. 1904: 50; Gunda B. 1956: 133; Paládi-Kovács 886A. 1989a: 339–340, 1999b: 366). Más magyar tájakon a gyermekhordó lepedőnek emléke sem él, használták viszont Tolna és Baranya német falvaiban (Sáfrány Zs. 1979: 260). Szlovákiában az 1950-es évekig egészen általános, de a szlovák tacska vagy tácsi néven nem említi. Gyakori szlovák neve: polka és hajtka (Paríkova, M. 1979: 456). Tágabb európai elterjedtsége nincs feltárva, de a természeti népeknél igen gyakori, hogy az anya lepedővel csavarja magához csecsemőjét.
Többnyire vászonponyvával történik a batyuzás, ami a nyelvterület északi részén a teherhordás uralkodó módja. A batyuzás az Északi-Kárpátokban is mindenütt elterjedt, a nyugati és a keleti szláv népeknél szokványos teherhordó mód (Bednárik, R. 1950: 12; Baran, L. 1973; Paládi-Kovács A. 1973c: 400–405; Paríkova, M. 1979: 460–468). A ponyvában háton vitt teher neve a Vág és a Hernád közötti magyar tájakon batyu. Ez a hangfestő eredetű szavunk szlovák nyelvjárásokba is átkerült. A Vágtól nyugatra (Csallóköz, Mátyusföld) butyor, a Hernádtól keletre, Abaúj, Zemplén, Ung tájain zajda, ajda a neve. A batyuzás a falusi nők hagyományos teherhordó eljárása az északi térségben. Batyuzáshoz sokféle abroszt, lepedőt, ponyvát használnak. Mezei, gazdasági cipekedéshez durva csepűvászonból készült ponyvát tartanak (ponyva, ponyus, hamvas, hammas, hara, trőnye, plakcina), amelynek sarkaira hosszabb-rövidebb kötőszalagot is varrnak. A Sajótól keletre kicsi a ponyva, hosszú a kötőlék, nyugatra viszont fordított a helyzet. Számos vidéken a teherhordó ponyva is a kötőlékről kapta a nevét (korcos, pacókos, tratykos). Ünnepi alkalomra, így búcsúba, lakodalomra pamutos vászonból készült díszes abroszt, baturuhát használnak az ajándékok szállításakor, ágyvitelkor stb. Ennek természetesen nincs kötőmadzag a sarkain (Gunda B. 1955a, 1956: 132; Paládi-Kovács A. 1973d; 1979a: 334–335).
Vászonponyvát nemcsak a batyuzó, a hátonhordó területen, hanem a nyelvterület nagyobb részén használnak. A Dunántúl tájain ruha, szénaruha, lazsnak, párfödél, kecele néven ismerik az istállózó gazdaságban használt teherhordó eszközt (MNA III. 209. térkép). Nők a fejükre téve, férfiak a ponyva sarkait összefogva, kézzel, horgas bottal, vasvillával vállukra véve visznek benne füvet, takarmányt a jószágnak. Az Alpokban és nyugati német tájakon, továbbá az Északi-Kárpátok népeinél, s a nyugati szláv népeknél általában igen elterjedt eszköz (Gunda B. 1955a; Wiegel-mann, G. 1969).
