BEVEZETÉS
BEVEZETÉS
A Kárpát-medencében megtelepedett magyarság már rendelkezett bizonyos ismeretekkel és gyakorlattal a vízi közlekedés és szállítás terén, melyre még a honfoglalást megelőző időszakban tett szert. Ezt valószínűsítik nyelvünk azon finnugor és ótörök eredetű szavai, amelyek jelentéstartalmaikkal a folyóvizeken való úsztatás és a vízen járás körébe sorolhatók: például láp, szál, evező, hajó (Mészöly G. 1936; TESz II. 720–721, III. 655–656, I. 814, II. 26–27, illetve Lakó Gy. 1967–71: II. 389–390, I. 167–169, II. 247–249).
A tartós letelepedést követően, nem kis mértékben a földrajzi adottságok – kisebb-nagyobb vízfolyások, folyók, állóvizek, tavak tagolták a birtokba vett területet – egyrészt felelevenítették a korábbi ismereteket, másrészt a helyben talált lakosság ilyen irányú tudásának átvételét eredményezték. Ez utóbbi folyamatra utalnak nyelvünk szláv, déli szláv jövevényszavai: például csónak, ladik, vitorla (TESz I. 552–553, II. 704, III. 1164–1165, illetve Kniezsa I. 1955/1974: 139–140, 300–301, 561).
A középkori Magyarország folyó menti, alföldi területeinek nagy részét időszakosan vízjárásossá tevő áradások elkerülhetetlenné tették a lakosság vízhez való alkalmazkodóképességének fejlődését, a vízen járás szinte mindennapos gyakorlatát. Növelte a vízi közlekedés és szállítás szerepét a vízhez kötődő haszonvételek (halászat, tutajozás, révek, hajózás) kiterjedése.
További ismeretgyarapodást jeleznek a választott külföldi kapcsolatok (udvari, kereskedelmi) és a kényszerű konfliktusok (hadviselés, háborúk) révén, valamint a telepítések és meneküléses népességmozgások által átvett ismeretek, melyeket latin, olasz, szerb, horvát, német, oszmán-török nyelvi átvételeink dokumentálnak: például bárka, árboc, csarnak-kötél, dereglye, sajka (TESz I. 250–251, 172, 483, 617, illetve Bárczi G. 1941: 16, 10, 50, 264).
Nőtt a folyóvizek, s így a vízi közlekedés és főként a szállítás jelentősége az árutermelő gazdálkodás térhódításával, különösen egyes agrártermékek – főként gabona – újkori konjunktúrájához kapcsolódó távolsági kereskedelemben. Míg ugyanis a 18–19. században a szárazföldi úthálózat kiépültsége messze elmaradt a szükségestől, s a vasút is majd csak a 19. század utolsó harmadában hálózza be az ország fontosabb termőterületeit, addig a hajózható folyamokon, szabályozott folyószakaszokon, s a Dunát a Tiszával összekötő Ferenc-csatornán a hajózás bonyolította le a jelentkező szállítási igények túlnyomó többségét (lásd: Betkowski J. 1954a, 1954b, 9751973; Gráfik I. 1971, 1973a, 1973b, 1975a, 1975b, 1976–78, 1978, 1983a, 1983b, 1992, 1993b, 1994c; Hanzély J. 1960; Ruzitska L. 1964; vö. Horváth M. 1840; Hunfalvy J. 1867a; K. Kovács L. 1948a; Széchenyi I. 1848; továbbá Bíró J. 1972, 1976, 1977, 1983; Buturać J. 1961–62; Drobnjaković B. M. 1934a; Gerstner F. 1828; Handzić A. 1976; Karaman I. 1966, 1972; Korizmics L. 1858; Korompai G. 1987; Milosević-Brevinać M. 1975; Kostić M. 1959; Pavlović L. 1968; Petrović N. 1978, 1982; Skapur H. 1962; Sorn J. 1977; Stulli B. 1977; Suppan C. V. 1902; Szathmári K. 1864; Takáts S. 1900a; Tkalać K. 1973; Umek E. 1964; Vedres I. 1805; Vukanović T. P. 1968; Zatezalo D. 1970).
Ebben az időszakban nyelvünk újabb délszláv és német eredetű, s főként a hajóépítés mesterszavaival és a különböző hajótípusokat jelölő elnevezések átvételével; például super, komp, csámesz, luntra, valamint a hajóvontatás szakszavaival; például zug-járás, dánguba, gyarapodik (TESz I. 475–476; Bárczi G. 1941: 169; Kniezsa I. 1955/1974: 120–121, 147).
Mindez végső soron a hajózás mind szélesebb körű ismeretéhez, a vízi közlekedési és szállítási eszközök funkcionális és típusváltozatainak megjelenéséhez, elterjedéséhez, s a munkálatokra való specializálódáshoz; réteg- és csoportfoglalkozások kialakulásához vezetett: például hajóácsok, hajósok, vontatók.
A vízi szállítás folyóvizekhez kapcsolódó hagyományos gyakorlata: az évezredes archaizmusokat (emberi erővel történő hajóhúzás) és bizonyos innovációkat (az öntött gabona szállítására épített fedett ún. bőgőshajók), egyaránt magába foglaló népi hajózás visszaszorulása a gőzhajózás megjelenésével vette kezdetét, s hosszú évtizedekig tartó, versengő halódást követően, csak a vasúti szállítás mindent kiszorító térhódítása után tűnt el (Gráfik I. 1983b, 1992, 1994c, 1998a).
A vízi közlekedés és szállítás hagyományai már a 18. század végétől kezdenek háttérbe szorulni. Ennek egyik oka, hogy a jobbágyok halászati jogának korlátozása, illetve megfosztása következtében, majd a vízrendezések ártéri gazdálkodást felszámoló hatásaként a népi formák és módok lassan kikerültek a gyakorlatból (vö. Andrásfalvy B. 1975: 181–197). Másrészt, s főként a nagyobb folyókhoz köthető haszonvételhez (halászat, személyhajózás, folyami szállítás) kapcsolódó vízi járművek specializálódása, korszerűsödése, motorizálása révén tűntek el a korábbi századok eszközei és eljárásai. Végezetül pedig a vízi sport terjedése és eszközkészletének modernizálódása révén kerültek feledésbe, illetve szorultak ki a gyakorlatból a vízi közlekedés és szállítás kisebb vizeken még megőrzött népi hagyományai.
