SZERSZÁM NÉLKÜLI ROSTPUHÍTÁS
SZERSZÁM NÉLKÜLI ROSTPUHÍTÁS
A rostok finomítását, puhítását lehet puszta lábbal taposva vagy csak kézzel dörzsölve, morzsolva végezni.
A lábbal való dörzsölésnél egy fej (marék) kendercsomót kalácsba fonva vettek láb alá, s vagy közvetlenül a földön, vagy egy leterített zsákdarabon, esetleg egy deszkán taposták. Munka közben valamire mindig rátámaszkodtak, hogy lábfejük és sarkuk mozgatása közben ne veszítsék el egyensúlyukat. A lábmozgásnak külön technikája van: váltogatottan taposásból, két lábfej közötti dörzsölésből és a sarokkal való morzsoló mozgásból tevődik össze. Egy fej kendert 15-20 percig kell lábbal dörzsölni.
Az esetek többségében ezt a munkát is társaságban végezték. Egy-egy gazdasszony 10-15 nagylányt is meghívott egy esti dörzsölőbe. Az udvaron két székre felfektetett hosszú létrába kapaszkodtak, s egy-egy fej kendert dörzsöltek a lábuk alatt, közben pedig énekeltek, beszélgettek. A lányok után az énekhangra a legények is gyülekeztek, s ezek megjelenésével még vidámabb, hangosabb lett a munka. Akinek a kenderét dörzsölték, tésztával, gyümölccsel kínálta segítő vendégeit.
A lábbal való dörzsölés elterjedése a Kárpát-medencében nagy hasonlóságot mutat a kalodás kenderdörzsölőével. Ahol kalodás dörzsölőt használtak, ott ugyanakkor szokás volt a lábbal való tiprás is. Figyelemre méltó a lábbal dörzsölés terminológiája, ami határozott, összefüggő foltokat rajzol ki a térképen: a Tiszántúlon dörzsölés, a honti-észak-pesti-nógrádi-hevesi vidéken morzsolás, a Dunántúl északi felén tiprás, déli felén pedig nyomás a neve.
A kendernek taposással való puhítását Ukrajnából ismerjük még. Itt azonban nemcsak a kendert puhították taposással, hanem a prémes bőr kikészítésénél is a törő-, puhítómunkának egyik általános módja a bőr megtaposása, lábbal tiprása volt. Ugyanakkor ez a bőrkikészítésnek a legrégibb módja is, amit megtalálunk századunkig az ázsiai sztyeppi népek, a törökök és a mongolok bőrmegmunkáló gyakorlatában. Az látszik a legvalószínűbbnek, hogy e taposásos kenderpuhítási technika mind az ukránoknál, mind pedig a magyarságnál ugyanazon közös forrásból, a sztyeppi népek bőrkultúrájából származik.
A puszta kézzel való kendermorzsolásra sohasem az első rostfésülést megelőzően került sor, hanem csak ez után, két fésülés közé beiktatva. A legjobb minőségű szála kenderből kis csomót vettek kézbe, ezt két marokra fogva őrlő, majd simító mozdulatokkal puhították, lágyították a még meglévő merevségét.
A kézzel való puhítás – adataink alapján – elég gyéren fordult elő: csoportban csak a Kisalföldön és a Nyugat-Dunántúlon találtuk meg. Ez az elterjedés nagyon hasonlít a törőszékek elterjedéséhez, amiről pedig arra a megállapításra jutott a kutatásunk, hogy ezek kialakulásában az általános ó-európai, kövön sulyokkal történő lentörés játszott alapvető szerepet.
Az európai lenkultúrának a vizsgálata arra az eredményre juttatott, hogy a kézzel való rostpuhításnak magyar nyelvterületen való előfordulása az európai lenkultúra 353egy igen régi munkamódjának a maradványa, és kenderkultúránkba való átszűrődése. Ez hozzánk – feltehetőleg – a honfoglalás előtt már itt élt, lennel foglalkozó szláv népcsoportok révén került.
