KÖZKUTAK, MOSÓK
KÖZKUTAK, MOSÓK
Századunk elején még sok településen közös kutakról hordták a vizet, ott itatták a jószágot, minthogy a portákon nem volt kút. Ha volt is portakút, jó ivóvízért akár a falu másik végébe is eljártak. A közkutakat egy-egy falurész, utca lakói, palóc településeken egy-egy had létesítették és használták közösen (Bakó F. 1969: 450). A közkutak ott maradtak fenn legtovább, ahol a kutak létesítését a természeti körülmények: a sziklás talaj, a mélyen fakadó víz költségessé tették (Gönczi F. 1905: 6; H. Csukás Gy. 1986: 33–35). A közkutak az illető tájon elterjedt típusúak voltak, így országosan gyakoriak voltak a gémeskutak, hegy- és dombvidékeken – ahol a vizet mélyebbről kellett felhúzni – a karos és kerekes meghajtású hengeres kutak. Kővel bélelt forrásokat is használtak közkútként, amelyből a vizet horoggal merítették (Bárdi I. 1973: 74; H. Csukás Gy. 1986: 34). A közkutaknak gyakran egy településen belül is különböző formái éltek egymás mellett. Századunkban a közkútként szolgáló gémeskutakat nagyobb helyigényük és a fa beszerzésének nehézségei miatt sok helyütt hengeres kutak váltották fel. A hengeres és horgas közkutak néhol fedett építményben helyezkedtek el.
A falukutak létesítéséről, fenntartásáról a tanács gondoskodott. A kútásást rendszerint kútmester végezte, a kisebb szakértelmet követelő munkákat, a kutak tisztítását a kutat használó családok közmunkában. A kutak karbantartására – főként mezővárosokban – kútbíró ügyelt. A határban, legelőkön lévő kutak archaikusabb megoldásokat őriztek meg. A hatósági tiltó rendelkezések sem tudták maradéktalanul felszámolni a béleletlen kopolya- vagy gödörkutakat, a nagyjószág itatására szolgáló bányakutakat és a kétoldalt lejtősen kiképzett sírkutakat (Dám L. 1975: 147–149). A 18. század elejétől a béleletlen vagy náddal, zsombékkal, sövénnyel, deszkával bélelt határbeli kutakat is mindinkább kőkutak váltják fel (Tálasi I. 1936: 52–57). A nagyszámú jószág itatására a kutakat sok helyütt több gémmel szerelték fel.
A kimosott vászonneműt, ha lehetséges volt, patakok, források vizénél öblögették az asszonyok. A források fölé épített fedett mosóházak Veszprém és Zala megye területén terjedtek el. Köveskálon, Óbudaváron és Taliándörögdön maradtak fenn ilyen bolthajtásos vagy nyeregtetős mosók, melyekben pallókon állva sulykolták, „lapickálták” a vásznat az asszonyok (Zákonyi F. 1980; H. Csukás Gy. 1986: 34–38). „Melegvíz” néven Heves megyében is ismertek hasonló mosók.
