FÉLCIPŐ
FÉLCIPŐ
Mire a magyarság mai hazájába ért, Európában – ugyan még bocskorszerűen egyetlen bőrből hajtogatott, de – már összevarrt cipőféléket is használtak, melyek félcipővé alakulása a 11–12. században fejeződött be. E félcipők különféle változatai – az elöl V alakú hasítékkal nyitott, meg a rüszt és boka fölé emelkedő, bokánál viszont mélyülő szártetővel szerkesztett forma – mint a saruk és a bocskorok is, egylábasak, azaz bármely lábra felhúzhatóak voltak. A nyugati szláv területeken azonban már „feltalálták” az oldalt nyíló, így csak jobb vagy bal lábra illő, lábformához igazodó cipőket is. Középkori ásatások bőranyaga és a Képes Krónika miniatűrjei bizonyítják, hogy mindezeket a cipőféleségeket ismerték hazánkban is. A magyar cipődivat követte a szárvégződés, az orrforma változásait is: a csőrös orrú, majd a széles, szögletes orrú cipők is láthatóak az egykor megörökítésre érdemesített személyek lábán. A félcipő, ha nem is jellemző, de említésre méltó szerepet játszott a közemberek öltözködésében is. Főleg a rüsztre és sarokra emelkedő forma jelenik meg, pl. Dillich 1600-ból származó, magyar parasztot ábrázoló egyik fametszetén, és még a 18. század első felében is viselték pl. a Turóc megyei földművesek (MMt III. 339, IV. 359). Nyugat-Európában e régen túlhaladott forma helyett már a 17. században kemény talppal, széles, utóbb keskenyebb sarokkal, bokapántosan vagy csatosan valamennyi társadalmi réteghez eljutott a félcipő. Kisebb táji, formai eltérésekkel, az ünnepi öltözetbe ötvöződve a hétköznap egyébként mezítlábas, bakancsos parasztok gálacipője lett.
688A 16. század végén a mi vargáink is varrtak cipellőt férfiaknak és nőknek egyaránt (VML 1597. Vas vm.), a 17. században alacsony és magas, fa- vagy bőrsarokkal is. De csak a 18. századtól gyakori, hogy a „Czipe Csinálók” kimondottan „Paraszt Férfinak” és „Paraszt Asszonynak”, azaz közrendű embereknek, apró gyerekeknek (TML 1724. Veszprém vm.) ajánlották cipőiket. Az ekkor divatos sárga, kék, zöld, fekete finom bőrű cipőktől ugyan megkülönböztették a cselédbérként a szolgálónak szánt tehénbőr cipőket, de ezek látszatra nem különböztek az előzőktől: sarokkal, bélelve, pántlikával prémezve is készültek.
A 19. század folyamán gyakran változó szár- és sarokmagassággal, fűzősen, pántosan, oldalt gomboltan már gyárak ontották a gyakran nem is bőr, hanem valamilyen divatos matériából készült cipőket. Az utolsó forma, amely még egy-egy parasztos viselettel is találkozott, a század végén megjelenő fűzős, fekete félcipő volt.
A félcipő egy-egy korábban divatos alakja egyes tájak ünnepi öltözetében hosszan megőrződött: a spanglis cipő – egy-két-három pánttal – szinte országszerte kedvelt volt, a kapuvári asszonyok piros bőrből varratták maguknak. A meggypiros vagy fekete, hímzett, szalagos bársonycipőket pedig pl. a sárközi lányok szerették.
