PAP
PAP
Hagyományos paraszti életformát élő katolikus falusi és mezővárosi társadalmakban valóságos értelmet kapott a pásztorról és a nyájról szóló evangéliumi példázat. A pap ténylegesen pásztora volt a rábízott nyájnak. A jó, pap nemcsak lelkileg gondozta és vezette híveit, hanem a mindennapi életben is segítette, tanította, orvosolta egyházközségének népét. A rendhagyó eseteket leszámítva a hívek tisztelték papjukat. Kalaplevéve köszöntötték, sőt régebben kezet csókoltak neki. A pap vezető szerepét egy-egy parasztközösség életében a fennálló hatalom is támogatta, később pedig a szokásjog biztosította.
A pap tartása, fizetése a feudalizmus korában az egyházközség tagjainak kötelessége volt. A 18. században részletes kontraktusokban állapodott meg a falu és papja arról, hogy a lelkipásztornak mi lesz a járandósága. A kialkudott jövedelmet a rendszeresen ismétlődő Visitatio Canonicában is rögzítették. A falvak általában meghatározott menynyiségű búzát, faggyút, hízó disznót, baromfit, ingyenmunkát adtak papjuknak. A 19. századra fokozatosan nőtt a földjuttatás mértéke. Emellett természetesen a papnak járt a párbér, ezen kívül a stóla, vagyis a szentségek kiszolgáltatásáért, például esketésért, temetésért szedett díj, valamint a sedecima, vagyis az egyházi tized egytizenhatoda. A jobbágyfelszabadítás után, a birtokrendezések, tagosítások során a legtöbb katolikus falu határában jelentős földdarabot mértek ki a helyi egyház számára. Néhol 40–50–100 holdat is kitett a legtöbbször papföldként, paptagként emlegetett terület. A földet általában bérbe adták vagy részibül műveltették a plébánosok. Ebben az időben a párbéren és a stólán kívül e föld haszna jelentette a plébános legfontosabb jövedelmét.
A régi falusi papok igyekeztek látószögükben tartani híveik életének minden mozzanatát. Nemcsak ünnepnapokon figyelték, alakították viselkedésüket és cselekedeteiket, hanem a munkás hétköznapokon és a vigasságok idején is igyekeztek jelen lenni az emberek életében. Egyéni oktatással, korholással, fenyegetéssel, esetleg kiprédikálással akarták jó útra téríteni a vétkeseket. Szokásokat üldöztek ki a divatból és új szokásokat honosítottak meg. Némelyik agilis pap, ha több évtizedig működött egy faluban, tartós hagyományt teremthetett a vallásos életben, énekkultúrában, az emberi élet és az esztendő népszokásaiban, sőt még a viseletben is. A kalocsai szállásokon például a 20. század első felében hagyományosan vasárnap tartották a lakodalmakat. Ez nem túl gyakori a magyar nyelvterületen. A vasárnapi lakodalomtartás szokása e tájon Szombathy Sándor szakmári plébánosnak köszönhető, aki a 19. század utolsó harmadában elrendelte, hogy hívei ezentúl vasárnap tartsák a lakodalmakat. Erre azért volt szükség, mert előzőleg szombaton volt a lakodalom, de ilyenkor a vasárnap reggelig vigadozó hívek vasárnap délelőtt nem jöttek templomba (Bárth 1975: 143). A pap hagyományformáló szerepének legismertebb példája a mezőkövesdi ragyogók nyilvános elégetése 1924 hamvazószerdáján. A cifrálkodó mezőkövesdi asszonyok meggyőzésében, a viseletdarabok díszítésmódjának megváltoztatásában nagy jelentősége volt annak, hogy a mezőkövesdi katolikus papok kitiltották a templomból a drága ragyogókkal ékesített ruhákat (Hofer–Fél 1975: 51–52).
A legtöbb katolikus falu iskolájában a pap végezte a hitoktatást. Ezen gyakorlatilag 356minden gyerek részt vett. Következésképp a papnak a falu népére gyakorolt nevelő, tanító szerepe már a gyermekek nevelésével elkezdődött. Ugyanakkor ez a gyermekkorban kialakított papfélő szemlélet kihatott az emberek felnőttkori magatartására is.
