Az 1625-iki soproni országgyűlés. Esterházy Miklós nádorrá választatik. Sopronmegye főispánja, fraknói gróf. Bethlen újabb támadása. Esterházy Miklós viszonya Pázmány érsekhez. A linczi béke. Miklós gróf halála.
A TÖBBSÉGÉBEN protestans 1625. évi országgyűlésre Sopronba október 13-án jött át a király Újhelyből, mindkét fiával, leányaival s hitvesével, kisérve a szentszéknek és a spanyol királynak követeitől. Előterjesztéseiben a végek biztosítását, a rendzavarók megfenyítését s egyéb rokon tárgyakat hangoztatott csupán; de az egybegyűlt rendek mindenekelőtt a Thurzó Szaniszló halálával megürűlt nádori szék betöltését sürgették. A rendek bizalma október 25-én a király által előterjesztettek közűl Esterházy Miklós grófot emelte a nádori méltóságra, mely, mint az országgyűlés idevonatkozó határozatában olvassuk, «őt már régen megilleté». Esterházy nyerte a protestans Nádasdy Pál ellenében az összes szavazatok öthatodát: 125-öt.
Az új nádor már ezen az izgatott országgyűlésen is fényes tanújelét adta államférfiúi fölényének a sérelmek elintézése s az ifjú III. Ferdinándnak királylyá választatása kérdésében. – A koronázási hitlevél kiállíttatván a szent koronát Pozsonyból Esterházy ötven párduczos lovasának kísérete mellett a rendek Sopronba hozák, hol a díszmagyarba öltözött királyfi deczember 8-án megkoronáztatott.
A következő 1626 újév napján nevezte ki II. Ferdinánd a nádort Sopron megye főispánjává. S ugyanez év még egy újabb örömet is hozott Esterházy számára.
10. FRAKNÓ VÁRA A XVII. SZÁZADBAN.
Az Ausztriánál zálogban volt országrészek (úgymint Borostyánkő, Kabold, Kőszeg, Szarvkő, Kismarton és Fraknó) visszacsatolásának régóta vajudó kérdése a nádor buzgólkodása folytán napi rendre kerűlvén, sőt Fraknó és Kabold visszakeblezése által részben már is szerencsés megoldást nyervén, a nemzet egyik leghőbb vágya ment teljesedésbe. A visszakeblezett várak közűl Fraknó – mint föntebb láttuk – előbb is Esterházy Miklósnak volt inscribálva. Most azonban, 1626 szeptember 15-én, Ferdinánd király a fraknói gróf czímével együtt örök joggal adományozta e várat a hozzá tartozó birtokokkal egyetemben Esterházy Miklósnak és összes utódainak; az ünnepélyes adománylevél bevezető részében méltatott sokszerű érdemek mellett a király itt is különösen hangsulyozván a nagy nádor azon ritka önzetlenségét és hazafias áldozatkészségét, melylyel királyának kértére a Bethlen Gáborral folytatott béketárgyalások sikeresítése végett, önkényt lemondott munkácsi vára- és uradalmáról, az erdélyi fejedelem javára.
Ekkor töltötte be Esterházy életének 44-ik évét, s itt érte el szerencséjének tetőpontját. Ezentúl folytonos és gyötrő munka mellett, sokszor el nem ismert küzdelmek és bántó keservek évei következtek reá.
Bethlen újra fegyvert fogott s a Wallenstein seregével ellene viselt újabb (1626-iki) hadjárat nehéz próbára tette a nemzetét oly igen szerető s minden idegentől irtózó nádort.
A zaklatott és feldúlt ország újból főkép Esterházynak köszönhette a Bethlennel Pozsonyban, a törökökkel pedig Szőnynél megkötött kedvező békességet. IV. Fülöp spanyol király e fölött érzett örömében aranygyapjat küldött Esterházynak, 1628 július 20-án. Ő volt e szerint Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem után az első magyar, kit e magas kitüntetés ért.
Ám ez a derű is csakhamar borúra változott.
Azon férfiak közűl, kiket kortársaik megszoktak már külön-külön táborban látni s ennek daczára is «a három nagy magyar» nevezet alatt együtt emlegetni, Bethlen Gábor 1629 végén nem élt többé. Esterházy azonban ezentúl sem maradt ment a politikai versengés izgalmaitól. Nyugalmasabbnak ígérkező napjait rövid időn ismét a harmadik nagy magyarral, Pázmány Péter esztergomi érsekkel, a törvényes hatóságuk kérdése körűl keletkezett surlódások zavarták meg.
Esterházy sérelmét megorvosolta ugyan a király, de csak palástolólag; az érsek antagonismusát pedig újból és ismét tapasztalnia kellett az I. Rákóczy György fejedelem ellen indított hadjárat folyamán, melynek fővezérlete a nádor személyére bízatott.
Aligha vívtak még háborút kevesebb eszközzel és szerencsével s mégis ily kedvező eredménynyel. Mert habár Esterházytól ellenesei mindent megvontak, mire a harcz sikeres folytathatása czéljából szüksége volt; és bár Pázmánynak egyrészt Rákóczynál, másrészt pedig az udvarnál kifejtett titkos munkálódása a béke művében Esterházyt lépten-nyomon megakasztá: mindamellett az ő állambölcsesége, szívós erélye s szilárd elhatározottsága létrehozta fáradságos munka árán az 1631. évi kassai békét, mely hosszabb időre szabályozta a király és fejedelem kölcsönös viszonyait s melyről méltán mondja Toldy, hogy Esterházy státusférfiúi koszorújába a legszebb babérlevelek egyikét fűzte.
Pázmány utóbb is igyekezett lehetőleg megnehezíteni Esterházynak a török portával és Rákóczyval szemben kifejtett hazafias tevékenységét, míg a két nagy ember között csaknem szakadatlanúl folyt áldatlan surlódásoknak az érsek halála (1637.) véget nem vetett. A három nagy magyar közűl immár Esterházy egymaga maradt meg szerette nemzetének.
Pázmányt, ki fölemeltetését nagy részben Esterházynak köszönhette, megelőzte néhány héttel a halálban II. Ferdinánd király, kihez a nádort személyes vonzalom s a tisztelő szeretet érzelme is csatolta. Az a szoros kötelék, mely őt eddig a királyi udvarhoz fűzte, lazulni kezdett épen azon III. Ferdinánd alatt, kinek megválasztása- és koronáztatásában oly jelentékeny szerepe volt neki.
Ezentúl rajta, kit eddig csak a nagyok bosszúja környékezett, a kis emberek irigysége is ki akart fogni. Ezek közé tartozott pedig nemcsak gróf Pálffy Pál kamara-elnök, hanem Lippay György kanczellár is, kinek az udvarnál elfoglalt bizalmi állásából a nádor ellen irányzott támadásai országgyűlési interpellatióra is adtak alkalmat. De a kínos ügyet ezúttal maga Esterházy símította el.
Ám a mire magánbántalmak nem bírhatták a nagylelkű hazafit, azt országos sérelmek idézték elő: t. i. a nádori méltóságról való lemondását, az elsőt és egyetlent nádoraink történetében.
A királyhoz 1638-ban fölterjesztett lemondó levele egyike a kor legfontosabb államiratainak. Megjósolván ebben az udvarnál ármánykodók törekvéseinek kárhozatos következményeit, kijelenti, hogy hazafias kötelességérzete tiltja azokért a felelősséget elvállalni. Kéri különben, hogy búcsúzó szándékát félre ne értsék; mert ő, ha most visszalép is, valahányszor személyes szolgálata kívántatik, ép oly buzgalommal teljesítendi azt, mint tizenkét évi nádorsága idején. Hogy pedig elbocsáttatását könnyebben megnyerje, lemond minden megtérítésről a fölség s összes kártalanítási igényeiről a nemes ország irányában: elég jutalmát lelvén abban, ha ezentúl magánéletet folytathat.
Engedett mégis III. Ferdinánd csillapításainak és elhalasztá a végső lépést. De ettől fogva egymást érték emlékiratai, melyekben a királyt – bár eredmény nélkűl – kormánya hibái felől fölvilágosítani s a növekvő veszély megelőzése végett a sérelmek orvoslására bírni törekedett.
A folytonos sikertelenség 1642-ben ismételtette vele lemondását, most már a nemzet színe előtt. A rendek kérelmére újra elnapolta ugyan visszalépését a jövő országgyűlésig; de ő ezt már meg nem érte.
Az egyre ismétlődő országos sérelmek lángra lobbantották a polgári háború tüzét, melynek fáradhatlan oltásában tölt el az első fraknói gróf Esterházy Miklós életének alkonya.
A linczi béke vetett csak véget a dúló belharcznak, mely elkerülhető lett volna, ha az udvar jókor hajlik a nádor tanácsaira.
Esterházy a békekötés előtt öt nappal áldozatúl esett hosszas testi-lelki szenvedéseinek. Megértvén, hogy testvére, Dániel, a táborban megbetegedett és baja Nagy-Heflányban, a hová gyógyúlást keresni vonúlt, súlyosbodott: a dévényi táborból maga is általjött a Dunán s ment egyenesen Heflányba, a hol Esterházy Dánielt már ágyon kívül a jobbulás útján találta. Helyette hirtelenűl maga a nádor betegedett meg s föl sem épült többé.
«Az én szerelmes uram-atyám, boldog emlékezetű gróf Esterházy Miklós, Magyarország palatinusa, holt meg Héflánban die II. septembris anno 1645. életének hatvanharmadik esztendejében.
11. GRÓF ESTERHÁZY MIKLÓS ALÁÍRÁSA.
Kinek nagy emlékezete e világon is fönmaradván, az örök boldogságban tündököljék.»
Ennyit olvasunk atyja haláláról Esterházy Pálnak családi krónikájában. A késő kor pártatlan történetírójánál pedig ezt a megtisztelő ítéletet: Mint Esterházy, a legjobbak közt is, oly tiszteletreméltó nem volt senki. Épen oly kimagasló vezéregyéniség volt ő a fejedelmek és népek tanácsában, a béke teremtő munkáiban, mint a dúló harczok véres mezején.
Tüneményszerű emelkedése kétségbe vonhatlanúl ősi magyar erényeiben leli legelfogadhatóbb magyarázatát. Az okossággal párosult erély s vitézség, valamint serénysége a közügy szolgálatában, bátran atyai örökségének mondható.
Mély meggyőződésből fakadt igaz vallásosságának maga emelt maradandó szellemi és szintoly díszes kőemléket, föntebb említett hitvitázó iratában és a saját, valamint forrón szeretett övéi nyughelyéűl pazar bőkezűséggel épített nagyszombati fényes szentegyházban, a hová hült tetemeit a szintén általa épített kismartoni zárda kápolnájából, méltóságához mért pompával vitték át.