Ezalatt kitartóan ostromolják Váradot, s több várral együtt el is foglalják az erdélyiek. Ekkor (1557 tavaszán) Tordán országgyűlést tartanak, melyet nevezetessé tett a vallás-szabadság törvénybe iktatása. Őszire azonban Izabella ismét Kolozsvárra költözködik és erélyesen folytatja védelmi hadjáratát a németek ellen. De mivel az elbetegesedett Petrovicsnak már nem vehette hasznát, megkegyelmezett Bebeknek, s Balassával őt tette hadai fővezérévé. Velük szemben Telekessy Imre állott. Ily körülmények közt hal meg: Petrovics, Bona királyné és Novicampianus, ki helyett János Zsigmond nevelését CsákyMihály gondozza tovább.
VÁRAD ostroma e közben egyre tartott és szerencsésen be is fejeződött. Varkócsnak a tavaszon már mindössze kétezer embere volt a vár körül, az is szedett-vedett jobbágyság, mely az első rendszeres had elől elfutna. Arra azonban jó volt, hogy lesse a várbelieket, őrizze a falakat, sőt vezéreik, a Bajoniak, Károlyiak, Báthoryak alatt egy-egy rohamnak is nekibuzdúltak. Ilyenkor aztán zsoldot is kaptak, melyre a királyné az elmenekült váradi minoriták ingóságait, egyházi szereit foglalta le a bajoni kastélyban. Így a védők helyzete mind silányabbá vált, Forgách pedig a felmentő hadsereg helyett Ferdinándtól – bárói rangot kapott. Elégedetlen emberei egyre sűrűbben szökdöstek ki éjjelenként az ostromlók táborába, s mikor már annyira jutottak, hogy «bizony egy ebédre való sem volt, hanem Árthándy Kelemen – az újból németpárti Árthándy – küldött vala egy keveset», Forgách Simon hét havi ostrom után feladta a nagyfontosságú várat. Ez május közepén történt, midőn végre a német csapatok is útban voltak Várad felé. Előbb nem jöhettek, mert a bécsi haditanács fontosabbnak tartotta a pálóczi vár ostromát, nehogy innen vagy a szomszédos Munkácsról Izabella seregei (Hagymási Kristóffal) Ungvárt megtámadják. Ezért Puechaim már április 24-ikén Pálócz alá húzódott, mely Dobóé lévén, Perényi Gábor tavaly foglalta el. De bár csak ötszáz embere volt, s az is fizetetlen és rongyos, pár nap alatt végezni remélt a várral, kivált, hogy a két Homonnay és a nemesség Ferdinánd pártjára állott. Hanem bizony három hétig ostromolta, égette és lövette állandóan két falkonettel, míg megadta magát. Erre gazdáját, Perényit is ostrom alá akarta fogni terebesi szigetkastélyában, de lemondott minden reménységről, mert katonái étlenek, ruhátlanok s mezítlábasok voltak, még a huszárok is, úgy hogy szánalom volt őket nézni.
Ilyen haszontalansággal vesződtek a német hadvezérek, pedig Ferdinándot magyar hívei igen helyesen tájékoztatták a teendők felől. Mikor például alkudozásokat kezdtek Balassa Menyhárt megnyerésére, ez azt felelte, hogy ha Erdélyt és a tiszáninneni részeket el akarják foglalni, előbb Váradot kell felmenteni. Ez ügyben Balassa János felsőmagyarországi kapitány személyesen tárgyalt Ferdinánd fiával, Miksa főherczeggel. S mikor haza tért, külön «memoriale» alakjában terjesztette elő javaslatát.
E szerint az erdélyiek megbánták, a mit tettek, s készek Ferdinánd hűségére térni. Ehhez elég is lenne 2000 ember, mert a rendek is rossz viszonyban élnek Petrovicscsal, nagy törökbarátsága miatt. De Balassa Menyhárt különben is kijönne, mert látja, hogy gyanakszanak reá. Ez meg úgy volna legkönnyebben megvalósítható, hogy mivel Izabella királyné Gyula ostromára készül s arra valószínűleg Balassa Menyhártot küldi, hatalmazza fel Ferdinánd a gyulai őrséget, hogy, ha már nem tarthatják magukat, adják fel a várat Menyhártnak. Ő azután esküt tesz reá, hogy a hadakat Eger és Kassa alá vezeti, hol azokra nagyobb szükség van. Ha pedig Izabella és Petrovics nem bízna Balassában s nem egyeznének bele, hogy Gyulát kezébe adják, hajlandó erdélyi birtokait biztosítékul hagyni nekik, s aztán kihozván Erdélyből feleségét és gyermekeit, azonnal átadja Gyulát Ferdinándnak. Hanem e «praktikára» sem volna szükség, ha hamarosan sereget küldene Ecsed tájára s onnan Erdélybe. Ezért ismétli, a mit már nevében személyesen kért, hogy adják Menyhártnak Szepes várát vagy Trencsént, hogy legyen hol őrizze családját, s hogy ez ki ne tudódjék, engedjék, hogy Balassa János tartsa bennük Ferdinánd seregeit.
A Balassák e furfangos tervét a bécsi haditanács részletesen tárgyalta és elvben elfogadta, csak persze sereget nem küldhetett. S midőn a válasz fogalmazványát Ferdinánd átnézte, sajátkezűleg hozzátette, hogy jóakarata jeléül évi 4000 forintnyi penziót rendel Menyhártnak, mindaddig, míg Erdélyben lesz, az ő hűségén.
Hanem a bécsi udvar diplomácziai úton is igyekezett hatni Izabellára, a lengyel király által. Ezért ez április közepén Cromerrel jelentette ki Ferdinándnak, mennyire örülne, ha a béke közte és a királyné közt létrejönne. Egyidejűleg pedig hozzá is követséget menesztett, hogy az erdélyi rendekkel együttesen állapodjanak meg a fenforgó eltérésekre nézve. Izabella szívesen fogadta a követet, Przeclawski András pózeni kanonokot, de válaszában csodálkozását fejezte ki, hogy Dobó István ügyében királyi öcscse annyi mindent elhitt róla. Hisz Dobó nem Izabella álnoksága miatt, hanem az országgyűlés határozata folytán fogatott el, mivel megszegte a feltételeket, s így ő maga nem is bocsáthatja szabadon. Okszerű sem volna, mikor most is elég veszély fenyegeti Bebek részéről, mert a szultán helytartói méltóságot adott neki, a mi György barát idejét juttatja eszébe. És a királyné mindent elkövetett, hogy ez az idő vissza ne térjen. Követeket küld a portára, Bebek ellen. Jószágokat osztogat magyarországi híveinek: Bethlen Gergelynek, Majsai Lászlónak, Simay Péternek, s a miért hadi vállalatában megsegíték. Mikor pedig Várad kezére jutott, pünkösdkor országgyűlést tart Tordán, a rendekkel.
Két hétig tartó nevezetes, generális gyűlés volt ez, melyen a tiszavidéki részek nemessége is nagy számmal jelent meg.
Eljött a királyné is fiával, udvara és három csausz kíséretében, kik Bebekről hoztak megnyugtató hírt. E szerint a szultán megvonta tőle a neki adott méltóságot, de kívánja, hogy egyesüljenek temesvári szandsák-basájával és foglalják el Gyula várát.
131. Izabella tízaranyos érme 1557-ből.
A rendek hálásan köszönték atyai jóindulatát, hogy nem adta Bebeknek a kormányt, mert János Zsigmond immár tizenhét éves és képes az ország kormányzására, s kérik, ne is rendeljen mellé senkit. Hisz még Ferdinánd udvarában is «élénk, eszes és szép testű ifjúnak tartották, a ki nagy reményeket kelt, úgy, hogy a kor egyik legkiválóbb fejedelme válhat belőle». De üzenetének második része, valamint a portáról megjött Szalánczy János és Kemény János előterjesztése nagy elégedetlenséget keltett az urak közt. Mert a szultán Várad tartományát kívánta, és Erdély határát a Részek felé emígy szabta meg: Küküllővártól Déva váráig és Fekete-tótól Zilahig; a Barczaságot pedig, és mindent, mi ezen a határon kívül esik, a török a maga kincstárának akarja kezeltetni. Erre az oláh Erdélyi Sebestyént indították Konstantinápolyba kedvezőbb válaszért, miközben egyéb tárgyalásokat folytattak.
Mindenekelőtt Varkócs Tamást a királyné asszony kinevezte Várad főkapitányává, s hogy a törököt megelőzzék, Gyula kiostromlását reá bízták. Erre reá is állott, sőt e vállalatra ezerötszáz forintot kölcsönzött Izabellának, a ki azt a bihari egy forintnyi adóból ígérte visszafizetni. Az ostrom azonban mégis elmaradt, mivel a török magának kívánta a várat. Pedig a királyné egyidejűleg Kolozsvár tanácsától is négyezer forint kölcsönt és ezer forintnyi segélyt kért. A bíró ugyan a «száz-uraim» határozata folytán könyörgött neki, hogy gondolja meg, mennyit szenvedett a jobbágyság a múltban s az idei háborúban, s megtekintvén néhai férjének általa megerősített kiváltságlevelét is, ne terhelje a szegény várost, melytől már 1100 forintot kapott kölcsön. Ám a királyné nem engedett, s a tanács kénytelen vala a városiakra száz denárnyi és a feleki jobbágyokra ötven denárnyi adót kivetni. Hanem minden esetre jól fogott Munkács és Ungvár ellen, melyeknek ostromát a rendek szintén elhatározták.
132. Az Úri szent vacsora osztása.
Nevezetessé tette ez országgyűlést azonban a vallás-szabadság törvénybe iktatása. Sürgőssé vált a vallás-ügy rendezése, mivel azt már két gyűlésről is elodázták, s ezalatt Kálvin hitelvei Erdélyben is nagyot hódítottak. Petrovics Péter, «az első kálvinista főúr» támogatta ezeket, kivált hogy Kálmáncsehi Sánta Mártont Kolozsvárra hívta. Így aztán kifosztották a Domonkosok zárdáját, elűzték a kolosmonostori apátot is, Sőt napirenden voltak a kelletlenségek még a két protestáns vallásfelekezet kebelében is. De midőn ügyük most szóba került, Novicampianus mester, a királyfi lengyel tanítója újból felemelte szavát a katholikus hittételek érdekében. Terjedelmes «apologiá»-jával nem is annyira czáfolni igyekezett, mint inkább a jelenlévő királyné és János Zsigmond lelkét akarta megerősíteni a régi hitben. Hiszen munkáját is neki ajánlva adta sajtó alá. Arról, hogy általa az elveszett lelkekből hódítson, nem is álmodozott, mert a rendek egyhangúlag kimondták, hogy «mindenki azt a hitet követheti, a melyet akar, a régi vagy új szertartásokkal, csakhogy az új hit követői ne bántalmazzák a régi hit követőit». Erdély tehát «Európa minden más országát megelőzte a lelkiismeret-szabadság – korlátozás nélküli – biztosításában», s a tordai ódon nagytemplomban «mondatott ki legelőbb széles e világon, hogy mindenki szabadon követhesse és hirdethesse azt a vallást, a melyet lelke meggyőződésével összhangzónak ítél». És a hitbuzgó katholikus királyné nemcsak nem tiltakozott e határozat ellen, sőt még kötelezettséget vállalt a lutheránus szász egyházak megvédése iránt. Az ő javukra dőlt el a megtartott vallási vita is, melyben az Úrvacsora kérdésében Luther álláspontja diadalmaskodott. Felvilágosult szellemükkel az anyakirályné és fia megértették korukat. Hisz különben is, még otthon voltak, midőn a mult évben a lengyel országgyűlés is kimondta, bár nem íly általánosságban, hogy «minden nemes ember oly vallást fogadhat el s házában olyan isteni tiszteletet tarthat, a milyen lelkiismeretével megegyezik, csak az a Szentíráson alapuljon».
Az országgyűlés végül még visszaélések és kormányzati hiányok ügyében intézkedett s kimondta, hogy a forgó pénz a római király pénzeinek értéke és súlya szerint verettessék. De a királyné egész július elejéig Tordán maradt tanácsosaival, törvényszéket tartván, melyen felebbezéseket intéztek el, hagyatéki pereket tárgyaltak, bűnügyekben döntött vagy vallató parancsokat osztogatott. Mielőtt azonban visszaindult volna fejérvári udvarába, híre jött, hogy a fogva tartott Dobó feleségének fia született. Erre Izabella Tordára hozatta a kisdedet s maga tartotta keresztvíz fölé, néhai atyjáról Zsigmond nevet adván neki.
Csakhogy a makacs egri hőst a királyné e kegye sem puhította meg, és inkább tovább raboskodott a szamosújvári börtönben, semhogy meghódoljon és hűségi esküt tegyen neki.
Nem nyugtatta meg «János királynét» Várad bevétele sem, sőt tudta, hogy ez Ferdinánd pártját annál inkább fogja tüzelni. Bebek fondorlataitól is méltán aggódhatott. Ezért egész júniust és július hó fele részét Tordán töltötte, hová az országos csapatok gyülekeztek. Innen hirdetett országgyűlést is Kolozsvárra, Lőrincz napjára. Hanem azt megzavarták János Zsigmond hirtelen megbetegedése és a portáról visszatért két követ gonosz hírei, melyek szerint a szultán ismételten óhajtja Gyula ostromát, a miért az elfoglalandó Részek visszabocsátását helyezte kilátásba. Így a királyné a gyűlést (szeptember 27-ikére) elnapolta és augusztus végén maga is átköltözködött hosszabb időre Kolozsvárra, miután a jártas-keltes Szalánczy Jánost Becsky Mártonnal ismét a portára küldte. Előttük érkezett oda haza Erdélyből Mahmud dragomán is, azzal a jelentéssel, hogy a nemesek és nép közt nagy az elégedetlenség és viszály. Ennek tulajdonítható az is, hogy most alig tudta megküldeni a királyné azt a 2000 forintnyi adóhátralékot, melylyel a tavasz óta tartozott. De nem is csoda, hisz a háborús idők tömérdek költségét, adóját már nem győzte se nép, se nemesség; a pártfogó szultán pedig csak ígérgetett és követelőzött. És még súlyosbítá a helyzetet az újból kiélesedett vallási ügy, mely az idejében megnyílt generális gyűlés legfontosabb, első pontját alkotta. Az evangelikus papok disputácziót tartottak a kálvinizmus ellen, kimondván, hogy a hívők az úri szent vacsorában Jézus Krisztusnak igaz testét és vérét veszik magukhoz. Vígasztaló volt azonban, hogy a török fenyegetéseit nem vették szószerinti értelemben, Ferdinánd meg tekintetét egy idő óta egészen nyugatra fordította, hol bátyja, az elöregedett V. Károly, ez időben lemondott a császári méltóságról, s így azt magának kellett biztosítania.
133. Izabella királyné kis állampecsétje.
Ezt az alkalmat ragadta meg bölcsen Izabella királyné védelmi hadjárata erélyesebb folytatására.
A gyűlés határozata alapján fegyverkezni kezdtek, s Magyarországon elszéledt hadai számára naponta szállították az élelmet és lőszert. Csakhogy az elbetegesedett Petrovicsnak háborús, nehéz viszonyai közt már nem vehette hasznát, s így szerencsés nagylelkűséggel megkegyelmezett Bebeknek. Vasra verve hozta haza egy csausz Izabellához, a ki almási várában tartatta fogva. S miután hiába várta a budai basa és a porta segítségét, a moldvai vajda közbenjárására visszakapta szabadságát és elkobzott birtokait. Igaz ugyan, hogy fia, Bebek György gömöri főispán, Torda Zsigmond, a felsőmagyarországi királyi javak igazgatója közvetítésével a nyár folyamán Ferdinánd hűségére tért; de ez utóvégre a királynénak nem sokat ártott, legfeljebb a világnak nyujtotta azt a ritka látványt, hogy a fiú fegyveres kézzel áll szemben atyjával, a ki saját váraiba sem mehet be!
134. Pelsőczi Bebek György aláírása.
A «török» Bebek Ferencz – miként ezentúl csúfolták – igyekezett is hálás lenni Izabella kegyességeért, úgy hogy midőn szeptember elején a római király kassai csapatjai mind sűrűbben kezdtek becsapkodni a tiszántúli részekbe, sőt már Munkács várát is ostromolni próbálták, ennek felmentésére ő küldetett, Balassa Menyhárttal. De ez csak deczember elején történt. Addig alvezéreik pótolták őket a kisebb-nagyobb csete-patékban.
Velük szemben állott a vén Telekessy Imre, Ferdinánd felsőmagyarországi vitéz új főkapitánya. Ez most Munkács környékét szállta meg s rövid ostrommal bevevén a kis Kovaszó várát, visszaűzte alóla Hagymásit és Bornemisza Benedeket a várba, a mint kijöttek, hogy a hegyaljai szüret borát elharácsolják. Ekkor a királyné, hogy a vidék orosz népét «maga mellett megtarthassa, a munkácsi püspököt és klastromot minden adótúl felszabadította». Az ellenhad erre elfoglalta Munkács városát, s aztán délre haladva, Nagy-Szőllősre ment Perényi Ferencz ellen, ki a ferenczrendiek magaslaton álló üres zárdájába menekült, s miután hasztalan védelmezte néhány napig, végre megadta magát nagy családjával és szolgáival együtt. Ekkor egyik alvezérét, Székely Antalt Huszt alá küldvén, Telekessy maga pénzben és lőszerben szenvedő csapatjával a csekélyebb jelentőségű leleszi várkastély ellen indult, bosszankodva mondván, hogy, ha ostromló-szerei volnának, két hét alatt bevenné Huszt várát, annyira kevés védője áll benne várnagyának, Hagymási Kristófnak. Így be kellett érnie azzal, hogy Székely a vár alatt portyázókat meglepvén, egy részük a Tiszába fúlt. Másfelől Varkócs Tamás váradi kapitány Debreczenben állomásozott egy kis paraszthaddal, nehogy ezt a fontos várost is megtámadják, mint Szatmárt, melyet Telekessyvel szemben somlyai Báthory István védelmezett. Itt csak Kolozsvár városának több mint 77 lova «szolgált» 50 emberrel, s nagyot sóhajtottak a «Száz-uraimék», midőn a királyné újabb 200 drabantot kért tőlük. Erre felsorolta – «de nem panaszképpen» – a bíró és tanácsa «minemű terhet viselt, visel is az szegén váras, melyet az egész Erdélyben való várasok nem míveltek», minthogy a segítségen kívül «valamikor valami gonosz hír vagyon, az szegén míves népnek tornokba kell szolgálni és vigyázni és éjjel-nappal kapun és az kőfalon és az város szeribe kell vigyázni», nem számítván a «sok szekerességet», melyet érdekében kellett végeztetniök. Ám a királyné nem lehetett most a tanácsnak «engedelmes», mert a haza veszélyben volt. Különben is emlékeztette tanusított kegyességére, melylyel csak nemrégen is megerősítette a várost a Szebentől elvett aranybeváltás és pénzverés jogában, s azokra a jószágadományozásokra és kedvezményekre, melyeket «Szent-Erzsébet iránti hódoló tisztelete jeléül» a róla nevezett kolozsvári szegények-házának és ispotályának s a vele kapcsolatos gimnáziumi iskolának tett.
Mind e tárgyalások abból az alkalomból folytak, hogy Izabella királyné Katalin napján Kolozsvártt tábori országgyűlést tartott. Ezen kimondták az általános nemesi felkelést, kiterjesztve a Részekre is, míg a szászok pénzt adtak, ámbár ők is felülnek, ha a jobbágyok fele táborban lesz. A már begyűlt seregeket másnap vették számba, s jó hatást keltett, hogy az ifjú királyfi is készülődött udvarának gyalog- és lovas-testőreivel, hogy a rendek óhajtása szerint szükség esetén maga is megjelenjék a harcztéren. De erre nem szorultak, minthogy már közeledtek a moldvai és havasalföldi vajdák segélycsapatjai, melyeknek mozgósítását a szultán elrendelte. Számuk hír szerint negyvenezernyi volt, s megindult a budai basa is «végbeli népével, hogy nyilván megkeressík az nímeteket, hol vadnak». Hát ezek bizony Szatmár és Munkács vára környékén hadakoztak, s oda indult felmentésükre «az ország is» Szent-Miklós napján, Balassa és Bebek vezérletével. Hiányzott mellőlük – mint általában ez utóbbi év eseményeiből – az öreg Petrovics, mivel már nem volt az élők sorában. November elején halt meg 71 éves korában Kolozsvártt, hol a királyné udvara és a rendek részvételével temettette el a piaczi «öreg templomba egy magosan álló helyen». Sírjára díszlobogót és emlékkövet tétetett, míg koporsójára a város készíttetett fekete bársonytakarót. Halálos ágyán a családtalan hű öreg szolga minden vagyonát, óriási jószágait a királynéra hagyta és utódjául atyjafiát, kornyáti Bekes Gáspárt ajánlta. Nélküle ez időtől fogva Izabella semmi fontosabb ügyben sem határozott, habár őt a rendek életében nem is vették be tanácsosai közé.
Más csapás is érte ekkoriban a szegény királynét, a ki, hogy a hadi események színhelyéhez közelebb lehessen, a telet Kolozsvártt tölté. Éppen a karácsonyi szent ünnepek alatt vette hírét, hogy anyja, az elöregedett Bona királyné, hazájában, Bariban, (hová a mult év elején vonult Lengyelországból,) november 19-ikén meghalt, miután két nappal előbb tett végrendelkezésében neki 10,000 arany forintnyi évi járadékot hagyott. Ebből ugyan Izabella soha egy denárt sem látott, de az intézkedés jellemzően mutatja anyja szeretetét iránta (mint első gyermeke iránt,) mert többi leányainak csak egyszersmindenkori összegeket rendelt. És nyugtalanító híreket vett Krakóból is, a szegény Novicampianus doktorról, ki az erdélyi éles, hegyi éghajlatot nem állhatván, úgy elbetegesedett, hogy még a nyáron visszatért hazájába, s ott a következő évben meg is halt, alig ötven éves korában. A mester nélkül maradt királyfi további oktatását most már Csáky Mihály vette át, ez a Cicerohoz és Catohoz, Socrateshez és Pompejushoz hasonló, feddhetlen jellemű, sok erénynyel fényeskedő, keresztyén szellemű tudós ember, kinek egész élete követésre méltó. Hisz eddigelé is nagy hatása volt reá, már lengyelországi tartózkodása idejében, és a magyar írás titkaiba is ő vezette be. Ő mesélgette el neki a hányattatás éveinek unalmában atyja életének legendákba illő részleteit, s az ő magyarázataival érthette meg a királyfi Tinódi Sebestyén krónikájának verseit az ő születéséről, édesanyja szenvedéseiről és csalódásairól, melyek gyermekkora éveit betölték. De a kormányzás apró-cseprő teendőit is az ő oldalán ismerte meg, mert mint titkár, majd kanczellár, Csáky intézett el minden államügyet, s a törvénykezés gondja, a királyi könyvek vezetése is őt terhelte.